Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - A MAI JUGOSZLÁV IRODALOM - Zlatko Klátik: Betekintés a jugoszláv irodalomba
szert, a fejlődés természetes törvényszerűsége szerint egyensúlyi helyzetet is teremtett, és legyűrte a poétizmus tradíciójának hipertro- fiáját, amely még a XIX. században is a költői dalt sugallta leghallgathatóbb műfajként. Ez azonban nem jelenti azt, mintha a költészet alantas helyzetbe került volna. Ellenkezőleg. Irodalmi és politikai napilapokban ma több és jobb vers lát napvilágot, mint bármikor annakelőtte. A költészet kultivált- sága rohamos fejlődésnek indul. Olyan költői csúcsok is akadnak, akik túlnőnek a hazai hegyláncokon, csakhogy a költészet világvisszhangja nem oly gyakori és azonnali, mint- ahogy az a kortársi prózánál tapasztalható. A négyéves felszabadító harcban éppen a költészet volt az, amely egy igen feszült pillanat líraiságában azonnali reagálásával hősiességre és fájdalomra a megkönnyebbülés és a jövendő perspektívájának balzsamát hozta és ható erejével egy partizán divízió ütőképességével vetekedett. Történelmi és időzített jelentősége nemcsak azért kimagasló, mert nagy pillanat szülte, hanem mert legjobb megnyilatkozásaiban a művészet fennséges- ségét is magán viseli. Ivan Gorán Kovačič, a tragikus halált halt kiváló horvát költő számos nyelvre lefordított „Gödör" poémája a maga klasszikus tisztaságával, formai befejezettségével és kiértségével egyik pillérét jelenti az új jugoszláv költészetnek és úgy hat, mintha a költő zavartalan magányban évekig csiszolgatott volna művén és nem harcok, szenvedések, éhezések közepette írta volna, közvetlenül azelőtt, hogy lesújtott rá az a kegyetlen végzet, amelyet látnoki verssorai megjósolnak. A mai jugoszláv irodalom, főleg a költészet, magába szívta néhány háború előtti avantgárd irányzat pozitív eredményeit, így elsősorban a szürrealizmusét, amelynek Párizs után Belg- rád volt a második legaktívabb fészke. Költői kivétel nélkül résztvettek a felszabadító harcban, sőt az egyik legtehetségesebb népfelkelő parancsnok (Koča Popovič) is az ő soraiból került ki. Egyik különlegesen sokarcú képviselője Oskar Davié, az ötletek gejzíre, a kísérletezés örök szomjúhozója, a békétlen és utol nem érhető, a könyvről könyvre változó regényíró, esszeista, riporter, de elsősorban költő az, aki megőrizte e háború előtti örökséget és az új feltételek mellett kiszélesíti, elfogadva a minden irányból jövő impulzusokat. A szavak legmágikusabb varázslójának tekintik a jugoszláv irodalomban, aki szuverén költői invencióval varázsolja elő szóképző erejének kiapadhatatlan forrásából a képek rajait és gyermeki örömet érez a szabad asszociációkra bukkanó örökös felfedezések felett. A szürrealizmusból indul ki a háború utáni költői nemzedék tagja Vaskó Popa is, aki azonban a szürrealizmust csak egyik költői iskolának tekinti, amolyan ugrósáncnak, ahonnan alkotó szárnyalással elindulhat diametrálisan más. eltérő költészeti eredmények felé, ahol a lírai eget hangoztatott intellektualitás^ alkotó fegyelem és maximális sűrítettség jellemzi. Tömör költészet ez, amelyből szinte hiányoznak a metaforák és bár Popát medita- tív költőnek tartják, aki erős racionális érzékkel és filozófiai erudicióval rendelkezik, ő inkább konkrét érzelmi képekkel dolgozik, és a modern ember legösszetettebb érzelmeit is, úgynevezett „ősdologi“ rendszerbe foglalja, amely lenyűgöz a maga tapinthatóságával. Popov költői szótára olyan bátor amplitúdóval él, amely archaizmustól városi zsargonig, népiességtől és középkori költészettől a legmaibb, lexikális rétegig nyúlik. Más költészeti partokról érkeznek az irodalomba Vesna Parunová, Jure Kastelan és Stefan Raičkovič és külön világot jelent és teremt Miodrag Pavlovié. Tíz évvel ezelőtt Vesna Parunovában. a fiatal költőnőben kortársai „a nagy korszak nagy költőjének jegyei"-! vélték felfedezni. És valóban költészete akkoriban telítve volt magávalragadó őszinteséggel, líráját titokzatosság és színes képzelőerő feszítette. Később azonban a költőnő nyugodtabb hangot üt meg és visszatér egy bizonyos szentimentalizmustól nem mentes szerelmi motívum ismételgetéséhez. Stefan Rajčkovič a civilizáció és az urbanizmus világába a természet költészetét hozta. Friss és hamvas képekkel felújította annak kiapadhatatlan forrásait és saját világának madarait, füveit és köveit a szimbólumok fokára emelte, amelyek között az olvasó saját eltitkolt pszichéjére ismer. A szerb-horvát nyelvű irodalommal karöltve sikeresen fejlődik a szlovén irodalom is, amely ugyancsak gazdag tradícióval rendelkezik és megérdemelné, hogy külön fejezet foglalkozzon vele. Legjobb költői és prózai képviselői (Franc Bevk, Ciril Kozmač, Matej Bor, Kajetan Kovič, Dane Zaje és mások) a jugoszláv irodalmi mozgás élhullámaiba tartoznak. Különleges jelenség azonban a macedón irodalom, amely a saját irodalmi nyelvét csak a felszabadulás után fektette le és csekély húsz éves történelmi fejlődése során meglepő eredményeket ért el. (Aco Sopov, Matej Datevski, Gane Todorovski és mások.) A jugoszláv valóság kedvező előfeltételeket teremt a nemzetiségi kisebbségek kulturális fejlődése számára is. A szlovák nemzeti kisebbség, amelyre alakító hatást gyakorolt Ján Čajak jelentős realista író, ma néhány fiatal íróval, főleg költővel rendelkezik. A nemzeti kisebbségi irodalmak közül kétségtelenül a legfejlettebb a magyar, amelynek legjobb képviselői országos jelentőségűek és műveik szerb-horvát nyelven is megjelennek. A Horvátországban élő Sinko Ervin élvonalbeli prózaírő, de elsősorban széles irodalmi műveltséggel rendelkező kitűnő és kultivált esztéta, akinek a világirodalomhoz szóló teoretikus észrevételei mindig új és érdekes megvilágítását jelentik az aktuális alkotó
