Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Színház és anakronizmus — Lüszisztraté

sugalló, hogy hiába minden sztrájktörő kísérlet (ki a lenét, akarná tilolni, ki molytól óvná gyapjúját, ki haza menne gyereket szülni), hogy végül is győznek (nem a nők), ha csak ez csendül ki vulgarizálása a darabnak, de a békevágy. És nemcsak ez. De Arisztophánesz mély demokratizmusa is kihallható, amely szinte a habányok utópista szocializmusáig emelkedik, amikor Lüszisztráté így vall: Akarom, hogy mindenki egész vagyonát közjóra bocsássa és úgy éljünk, hogy már ezután ne legyen dús ez, nyomorult az: ne legyen, hogy az egyik sok földet szánt, s másnak sírhelye sincsen, hogy az egyik szolgahadat tartson, míg a másik inasgyereket sem. Hanem egy közös életmód legyen. A Tanácsos persze kételkedik s megkérdezi: „S aki bort kíván? Lüszisztráté — A közösből jut neki bőven. Tanácsos — S aki szép lányt lát? Lüszisztráté: Megkapja ... Tanácsos: S hol egy csak a szép lány. Lüszisztráté: Sose félj, hogy a szépeket ellepik így. Aki csúnya talán s piszeorrú, ugyanott hál majd. S aki szépre szemet vet, nem csókolja meg addig, míg meg nem adja a csúnyáknak, ami jár nekik is“.

Elég hosszasan idéztem, bár lehet, hogy még hosszabban kellett volna, a színpadról ugyanis ritkán érkeztek a mondatok a fentebb említett harsányság miatt a tudatig. S ezért aztán e mély és fontos mondanivaló valahogy a cselekményszerűség bukfencei alá került. S ezért történt aztán az is, hogy a magamban elképzelt Arisztophanésszel a színpadon nem igen sikerült találkoznom, bár e találkozást fordító (Devecseri Gábor) és a színház is tüntetően szorgalmazta, oly annyira, hogy Arisztophanész a darabon kívül még külön is megjelent Turner Zsiga jóvoltából élőképként és magyarázó előszóként. De ez a külön megjelenés a darabhoz írt és szerencsétlenül megzenésített kuplékkal egyetemben csak arra volt alkalmas, hogy elvonja figyelmemet a szerzőtől és mondanivalójától. Állítólag (nem tudom, hogy korabeli feljegyzések maradtak-e erre vonatkozólag) Arisztophanész is szerette a „formabontást“ ki ki kiabált, ki ki kacagtatott valami aktuálitást a darabból. Nyilván e jó szokást kamatoztatta tovább fordító, rendező és dramaturg. Számomra azonban mégis anakronisztikusan hat szerző kortársaim neveit Arisztophanész vagy a vele együtt halhatatianoskodó (Fazekas) ügyelő szájából hallani.

Mindez, amit elmondtam, mint már előre jeleztem, nem kritika, inkább birkózó összehasonlítás az én elképzelésem és a bemutatott és látott darab között általában. Külön-külön a darab megszemélyesítőivel, szereplőivel ez az összehasonlítás már távolról sem ilyen kedvezőtlen és nem is ilyen lineárisan különböző. Igaz a rendezővel Kristóf Veselý érdemes művésszel talán sehol sem találkoztunk, nyilván két Görögországban jártunk, melyeket egymástól több sikeres operett választ el, de egy-két görögje mégis akadt ennek az előadásnak, az első mindjárt a főszereplő Thirring Viola személyében. Nem mintha ő az én általam elképzelt Lüszisztráté lett volna (ehhez nem árad belőle elegendő és vonzó asszonyiság), nem mintha hibátlanul hangzott volna ajkán az arisztophanészi éle (ehhez túlságosan retorikusán beszélt), mégis ő volt az, aki mértéktartásával és természetességével kimagasodott a többi szereplők közül. Ő volt az, aki ösztönösen megérezte, hogy a pogány szövegben nincs semmi oly riasztó, mely egy pogány nő száján természetellenesen vagy pláne szemérmetlenül kellene hangzania. Mozgásában is csak egyedül nála éreztem a megelevenedett szobrot, mely valahonnan a régi görögség márványaiból lép ki, hogy formát öltsön s előreszaladjon hozzám az időből. S mindez annál biztatóbb, mert a színpadi évadban már egyszer a Manón Lescautban „toliakat“ moz- dítón szólt a szerelemről. A körötte mozgolódó női kar is itt-ott görögül beszélt, a vének karából pedig kiemelkedett Lengyel Ferenc.

A színpadképre és a jelmezekre nem figyeltem fel különösképpen, ilyenformán úgy gondolom nem volt bennük semmi zavaró, sem túlhangsúlyozott. És ha így van, akkor ez egyben dicséret is és dicséret illeti a színház egész vezetőségét, a jószándékú antik kirándulás tényéért, az igényesség kereséséért és vállalásáért és azért is, hogy egyre inkább tudatosítják, hogy a komáromi Területi Színház egyike hazai kultúránk fontos dobogójának és hogy ehhez mérten és méltón állandóan kell emelni mércénket és követelményeinket, hogy Kornélia ajkán valóban mozduljon, éljen a toll, ne csak nekem, de mások számára is.

Monoszlóy M. Dezső