Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Színház és anakronizmus — Lüszisztraté
színház és anakronizmus színházi figyelő Lüszisztraté Nem tudom, hogy kell Shakespeare-t korszerűen játszani, s hogyan kell előadni azokat a darabjait, amelyeket először egy medveszínház közelében mutattak be olyan nagy sikerrel, hogy medvékkel is konkurálni tudott, még- kevésbé sejtem, hogy van ez a görögökkel Szophoklésszel, Arisztophánesszel és másokkal. Ezzel kapcsolatban, híjával bizonyára a szakértői tájékozottságnak mindössze annyit érzek, hogy valami illúziót múltról és közelmúltról mindannyian őrzünk, s ha a színház ennek a pontosan körülnemhatárolt illúziónknak a területén veri fel sátrait, megelégedést érzünk önmagunkban. Azt hiszem minden művészet egyetlen nagy birkózás a mozdulatlanság szobra ellen. Mozdulni, mozdítani, mozgásba lendíteni, — szólalj meg Mózes, hallom a renaisancetól, Rodinen át Mooreig a szobrászok add tovább parancsszavát. E nagy birkózáson keresztül él a múlt, S élnek halhatatlan halottjai, sőt általa még a tárgyak is felélednek. Salvini, a nagy angol színész Lear király utolsó felvonásában letépte a tollat Kent kalapjáról és Cordélia ajkára tette, mielőtt ehhez a verssorhoz ért: Mozdul a toll: még él! Nálam a színházi élmény alaphőfokát jelenti a tollas szimbólum, ha nem mozdul, ha pely- hedző fodrok nélkül a levegőben áll, én is anakronisztikusan ülök a színházban, anakro- nisztikusan a színházzal szemben s a színház is velem szemben. Nos, fenntartásokkal kell kezdjem. A komáromi Területi Színház Lü- szisztráté bemutatójával is valahogy így jártam, amely távolról sem jelenti azt, hogy ennek a szubjektív illúziótlanságnak a színházi előadás volt az okozója. Éppen ezért nem is bírálni, inkább összehasonlítani szeretnék két képet egymással, egy bennem gondolt és egy színpadon látott Arisztopháneszt. Arisztophánesz állítólag az attikai ó-komédia leghíresebb művelője volt, ebben valószínűleg közös olvasmányaink szerint színház és én is megegyezünk. Akkor élt (ebben már nem teljes az egység), amikor a rabszolgatartó athéni demokrácia válságos éveit élte. Akár így volt, akár nem, számomra szubjektiven akkor élt, amikor Szókratész kiitta a méregpoharat és talán nem is nagyon búsult a politikus társa halála felett, hiszen „Felhők“ című darabjában alaposan csúfot űzött belőle. Számomra akkor élt, amikor még szent Ágoston nem találhatta ki az „eredendő bűn“ szomorú meséjét, amikor az antik világ még szabadon örülhetett a test kultuszának, amikor a romantikus idők égi szerelme nem fonódott össze a földivel s a modern idők „cool sex“ cinizmusát sem találták még fel. Mindezt azért mondom, mert magam sem tudok görögül, (a mi gimnáziumi évfolyamunkban már nem volt görögpótló), így a görög világot számomra ezek a sátorfeszítő mozdulatok tartják lebegésben. Ha alája nézek, érdekes eget látok, amelyen sok csillagot lehet gyújtani. Bizonyára az sem véletlen, s ez is még az én visszakereső mozdulataim közé tartozik, hogy Arany János éppen Arisztophánesz Lüszisztrátéját fordította le magyarra. Bár Arany nyelve Babits szerint Arisztophánesszel szemben, aki könnyű, gonosz, lebegő, csibész — nehézkes, vaskos és falusi. Ezzel szemben Németh Lászlóra Arisztophánesz maszkjaiból (Talán Arany Jánoson keresztül) már a falusi tréfák vaskos jókedve visong. Szerb Antal azonban határozottan kijelenti, hogy Arisztophánesz nem kuncog és nem röhög, Arisztophánesz kacag. Talán a legelső benyomás, mely a komáromi Területi Színház bemutatójából hozzám ért, nem a kacagás, nem a vaskosság, nem a kuncogás, hanem a harsányság volt. Az a fajta harsányság, amelyben éppen a szöveg az, amely legkevésbé hallható. Pedig ennek a darabnak mégis ez a legfontosabb része. Lüszisztráté megelégelve a férfiak örök háborúskodását a nők általános szerelmi sztrájkjára szólítja fel asszonytársait. Amikor például Lüszisztráté fel akarja esketni a nőket, hogy mindaddig ne tegyenek eleget férjük szerelmi óhajának, amíg azok békét nem kötnek. Kleonike így szól: „De kedves jó Lüszisztráté, ne pajzsra eskess, hisz békéért esküszünk!“ És bütyköst fektetnek le, azt szúrják át áldozat gyanánt. Mennyi derűs pogányság s mennyi igazság csendül ki ezekből a sorokból s a későbbiekből is, amikor a második részben ugyancsak Kleonike így óvja Lü- szisztrátét „Békét vezérlő nőhöz hadfi nem való!“ S e központi gondolat oly erós és oly