Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Színház és anakronizmus — Lüszisztraté

színház és anakronizmus színházi figyelő Lüszisztraté Nem tudom, hogy kell Shakespeare-t kor­szerűen játszani, s hogyan kell előadni azokat a darabjait, amelyeket először egy medveszín­ház közelében mutattak be olyan nagy sikerrel, hogy medvékkel is konkurálni tudott, még- kevésbé sejtem, hogy van ez a görögökkel Szophoklésszel, Arisztophánesszel és másokkal. Ezzel kapcsolatban, híjával bizonyára a szak­értői tájékozottságnak mindössze annyit érzek, hogy valami illúziót múltról és közelmúltról mindannyian őrzünk, s ha a színház ennek a pontosan körülnemhatárolt illúziónknak a te­rületén veri fel sátrait, megelégedést érzünk önmagunkban. Azt hiszem minden művészet egyetlen nagy birkózás a mozdulatlanság szobra ellen. Moz­dulni, mozdítani, mozgásba lendíteni, — szólalj meg Mózes, hallom a renaisancetól, Rodinen át Mooreig a szobrászok add tovább parancssza­vát. E nagy birkózáson keresztül él a múlt, S élnek halhatatlan halottjai, sőt általa még a tárgyak is felélednek. Salvini, a nagy angol színész Lear király utolsó felvonásában letépte a tollat Kent kalapjáról és Cordélia ajkára tette, mielőtt ehhez a verssorhoz ért: Mozdul a toll: még él! Nálam a színházi élmény alaphőfokát jelenti a tollas szimbólum, ha nem mozdul, ha pely- hedző fodrok nélkül a levegőben áll, én is anakronisztikusan ülök a színházban, anakro- nisztikusan a színházzal szemben s a színház is velem szemben. Nos, fenntartásokkal kell kezdjem. A komáromi Területi Színház Lü- szisztráté bemutatójával is valahogy így jár­tam, amely távolról sem jelenti azt, hogy ennek a szubjektív illúziótlanságnak a szín­házi előadás volt az okozója. Éppen ezért nem is bírálni, inkább összehasonlítani szeretnék két képet egymással, egy bennem gondolt és egy színpadon látott Arisztopháneszt. Arisztophánesz állítólag az attikai ó-komédia leghíresebb művelője volt, ebben valószínűleg közös olvasmányaink szerint színház és én is megegyezünk. Akkor élt (ebben már nem teljes az egység), amikor a rabszolgatartó athéni demokrácia válságos éveit élte. Akár így volt, akár nem, számomra szubjektiven akkor élt, amikor Szókratész kiitta a méreg­poharat és talán nem is nagyon búsult a politikus társa halála felett, hiszen „Felhők“ című darabjában alaposan csúfot űzött belőle. Számomra akkor élt, amikor még szent Ágos­ton nem találhatta ki az „eredendő bűn“ szomorú meséjét, amikor az antik világ még szabadon örülhetett a test kultuszának, ami­kor a romantikus idők égi szerelme nem fonódott össze a földivel s a modern idők „cool sex“ cinizmusát sem találták még fel. Mindezt azért mondom, mert magam sem tudok görögül, (a mi gimnáziumi évfolya­munkban már nem volt görögpótló), így a gö­rög világot számomra ezek a sátorfeszítő mozdulatok tartják lebegésben. Ha alája né­zek, érdekes eget látok, amelyen sok csillagot lehet gyújtani. Bizonyára az sem véletlen, s ez is még az én visszakereső mozdulataim közé tartozik, hogy Arany János éppen Arisztophá­nesz Lüszisztrátéját fordította le magyarra. Bár Arany nyelve Babits szerint Arisztophá­nesszel szemben, aki könnyű, gonosz, lebegő, csibész — nehézkes, vaskos és falusi. Ezzel szemben Németh Lászlóra Arisztophánesz maszkjaiból (Talán Arany Jánoson keresztül) már a falusi tréfák vaskos jókedve visong. Szerb Antal azonban határozottan kijelenti, hogy Arisztophánesz nem kuncog és nem rö­hög, Arisztophánesz kacag. Talán a legelső benyomás, mely a komáromi Területi Színház bemutatójából hozzám ért, nem a kacagás, nem a vaskosság, nem a kun­cogás, hanem a harsányság volt. Az a fajta harsányság, amelyben éppen a szöveg az, amely legkevésbé hallható. Pedig ennek a da­rabnak mégis ez a legfontosabb része. Lü­szisztráté megelégelve a férfiak örök hábo­rúskodását a nők általános szerelmi sztrájkjá­ra szólítja fel asszonytársait. Amikor például Lüszisztráté fel akarja esketni a nőket, hogy mindaddig ne tegyenek eleget férjük szerel­mi óhajának, amíg azok békét nem kötnek. Kleonike így szól: „De kedves jó Lüszisztráté, ne pajzsra eskess, hisz békéért esküszünk!“ És bütyköst fektetnek le, azt szúrják át áldozat gyanánt. Mennyi derűs pogányság s mennyi igazság csendül ki ezekből a sorok­ból s a későbbiekből is, amikor a második részben ugyancsak Kleonike így óvja Lü- szisztrátét „Békét vezérlő nőhöz hadfi nem való!“ S e központi gondolat oly erós és oly

Next

/
Thumbnails
Contents