Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Dobos László: Messze voltak a csillagok

Nem lehet elfelejteni a háborút. Üjra kell élni adóját; árát követeli még utólag is: „Nem akartam emlékezni. Most, mint akit gyóntatószékbe lökdöstek, idejöttem.“ Hová? Szembe- heveredve egy folyón túli nyárfával, mely ma már a csehszlovák-szovjethatárt jelzi. Ennek a határmenti nyárfának kettős története van: hősünk más és más körülmények közt ismétlődő — két legválságosabb időpontjának máig érő — néma tanújáról van szó. És szemben e mindentlátott néma tanúval „élnem kellett újra a százszor elátkozott háborút“. Acs Kálmán kétszeres fogoly és kétszeres szökevény volt. Horthy-szökevény és szovjet-szökevény. A fiatal bodrogtáji gyereklegény a Horthy- hadsereg bomlása idején került a második világháború egyik legértelmetlenebb gépezetébe: a magyar csatlós seregbe. „Ez a gépezet önmagát őrölte már, saját magát taposta össze. Micsoda hadsereg az, amely csendőrök sorfala között vonul a harctérre.“ A géprész, a kis ember, mint sok más társa, szökik, elbújik verembe, didergető bizonytalanságba, félelembe, mig át nem vonul felette a front. Szabad! Felszabadult mindenképpen: mint kényszerkatona és mint szegény paraszt. Űj élet kezdődik. Hites fiatalok, újmódi kommunisták életét kóstolják, próbálják. Lelkesednek, aztán Ács Kálmán egyszerre csak ott áll egy menetelő tömegben és a vonat újra keletre döcög vele. Fogoly lesz, de most már szovjet katonák kísérik az óriásin letarolt, a németek által „felégetett földre“, jóvátételi munkára.

1945-nek volt egy zavaros utózöngéje. A. szovjet falvakat, városokat, termőföldeket, utakat, vonat-pályákat, melyeket a háború és a nácik barbarizmusa elpusztított, fel kellett építeni, rendbe kellett hozni. Amilyen logikus volt az indok, olyan következetlen lett a keresztülvitele. A feladat elvégzésére a mindenütt fellelhető fasisztákat szedték össze. A baj azonban az volt, hogy e néma menetbe nemcsak fasisztákat soroztak és soroltak, de kényre-kedvre embereket, ahogy éppen adódott. A kijelölt létszám volt a fontos. „Kell a létszám“, volt mindennek a mozgatója. Ahol ez nem töltődött ki, ott néha az utcáról fogtak össze és halásztak ki válogatás nélkül férfiakat, de volt úgy, hogy nőket is. így aztán nem csoda, ha oda nem valók, sőt antifasiszták is kerültek a fasiszta jóvátétel csődtömegébe. Mint Pilátus a krédóba jutott ez új fogolymenetbe Ács Kálmán is: ,,Nem volt még ennek a változásnak törvénye. A bíró régi volt, a sógorság-komaság fogta jól a kezét... A sok szegény ember, akit megilletett volna a vezetés, soványka tarisznyával ott gubbasztott mellettem... Levert, szótlan népség voltunk."

A háború kétszeres ártatlanjai, áldozatai mindenkinél elkeseredettebben némulnak, méltatlankodnak és — lázadnak: „Megfojt az a tudat, hogy az urak viselt dolgaiért a ma- gunkfajta pórnépet számoltatják“, ezt a „ma- gunkfajta mondvacsinált ellenséget“. Ács Kálmán „lelke szörnyű háborgásával“ méltatlankodik, „de mire meghallgattak, már Szmo- lenszk alatt zötyögött velem a vonat... Rom és pusztulás fogadott mindenütt... nem akartam látni és tudni, csak a magam keserűsége perzselt“.

A kis ember megint csak „belekerült a szórásba“. Nem bírja ez igaztalan, elkeserítő helyzetet: szökik. Szökevény lesz. Indoka, mentsége, lapidáris: „erőszakkal ellenséget csináltak belőlem.. . hisz egy intézkedés ártatlan áldozata vagyok ... utolsó fogolyszökevénnyé züllöttem. Semmi' sincs csak az életem... ezt mentem reszketve, akár egy féreg.“ így kerül — titokban, megértő szovjet emberek, sőt egy őrnagy segítségével, újra a nyárfa gyökérvermébe, az új határ végpontjára. És itthon, amikor élete egyenesbe lendült, amikor már nincs kenyérgondja, de van családja, egyszerre csak fia játékos kezében felrobban a tegnap háborús gránátja. A háború visszaütött, visszavágott és Kálmánunk, fia bizonytalan sorsára gondolva, újra kénytelen felidézni, átgondolni mindent: kétszeres fogoly- és szökevényvoltát, a kétszeres igazságtalanságot, melyet íme, most egy mindennél szörnyűbb — mert ártatlant sújtó — igazságtalanság tetéz. Üjra látja az „embert veszejtő vándorutat“, amikor végiggyalogolta fél Európát és „mégsem volt sehol csak háborúban". Vád, ténymegállapítás cáfolhatatlanabbul ritkábban hangzott el, mint itt, így és most. Az európai kényszer-kettőség hatalom-szellemet csak ez a kis ember foghatta fel, akinek az életét épp ez az európai háború hasította ketté. Európa Jánus-arca egyre jobban háborús felét kénytelen mutogatni, mert eredendő imperializmusa révén egyre inkább a világháborúk foglyává, kultúra grimasszává állandósul.

És ennek a tudatosságnak, ennek a háborús öntudatnak hordozója, kényszerfoglya a kis ember. Semmi köze hozzá, csupán ugrasztottja és — áldozata. Semmi köze a monopólérdekek és fajteóriák, térelméletek cinikusaihoz és mániákusaihoz, és mégis értük rohan, bukdácsol, nyüszít, dühöng, kínlódik és döglődik: „Olyan a háborúba sodort ember, mint a bombarobbanás szórta földdarabok: ezredévekig fogódzott egymásba sok millió porszem, most elszakadtak, igaz, visszahulltak ismét a földre, mégis más formája lesz a rögnek, ami belőlük alakult.“ így szakadnak ketté „millió sejtre, porszemre“ e kis emberéletek. Szakadékokat