Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Dobos László: Messze voltak a csillagok

hordoznak magukban és a metszővonal neve: félelem. Csoda, ha elbújnak előle a feledékeny- ségbe, a közönybe, a struccillúzióba?! Ez a bizonytalansággá hasadt schizophréniás lét, a kis embernek ez a Szörnyű életlabilitása ordítja és üvölti itt a legilletékesebben korunk világveszedelmét, a háborús permanenciát, az értelemfosztással háborúba vadítható emberiség átkát: „Jó lenne, ha valamiféle tudósféle kimutatná egyszer a háború okozta izgalma- kát, ezt a szörnyűséges állapotot, amikor az embernek a lelke is reszket a félelemtől.... Ha még sokáig háborúskodik ez a veszekedett emberiség, egyetlen nagy tébolydává teszi a világot.“ Messze voltak — tegnap — a háborúban a csillagok, és az atomnihilizmus még ezeket a csillagokat — éjszakák barátait és vigasztaló fényeit — is szétvetheti.

Dobos regényének az ad távlatot, hogy a háborúra való reagálás az élményerőt össze tudja kapcsolni a tanulság kicsengésével. Kétszeresen éli meg a háborút. Két különböző hőfokon: az eredendő élményindulat erejével és az emlékező summázó értelmi felérzéssel: továbbadható, érv-álló tanulságvonással. És ez nem sorrendbeli-, idő-egymásutánban jut kifejezésre, de úgy, hogy a mai gondolat ösz- szekeveredik a tegnapi érzelmi elsőbbséggel. A háború a ma szemszögébe került, és megfordítva a mai tudat magába szívta s tegnapi fájdalmat. Vélnéd: önkényes asszociációs sor- jázás az egész, de az időben való kettős futtatás itt a kompozíció menetét, nehezét jelenti. Minden pontosan összevág, annyira, hogy a felületes olvasó észre sem veszi a „formabontást“. Belső tagoltság egysége és nem külsö- leges, hivalkodó tördelés adja a regény modernségét. A kis regény valójában: monodráma. Egy 169 oldalas belső monológ, mely sose esik az öntükrözés hibájába és kényeimébe. Az önvívódás hőfoka itt egybeesik a regény hangvételével. És ez a hangvétel: lírai.

A lírai realizmus változatai sokfélék. Dobos hangfekvése: az elkeseredés fanyar lírája. Visszafojtott és visszafogott perlekedő düh és csillagvágy keveréke. Keserű, tépő, önmarcangoló, dohogón kijózanodó és józanító lírai realizmus, melynek alján azonban ott van a nagy szolidaritás: az önvívódás mindig sok ezer ember gyötrődésének lesz az alapmodellje.

Lavro Ólma, -a most feltűnt spanyol drámaíró (kiben sokan Garcia Lorca utódját látják), a lírai realizmus, a szolidaritás-realizmus egyik fontos meghatározására tapint rá: „A realizmus példája: a dobogó szív“. Ez a dobogó szív kollektív ütemű, de ugyanakkor agyat is mozgósító emberség. Dobos lírai realizmusa: az értelmetlen szenvedések dühe és

változtatásra képesítő pesszimizmusa. Pozitív pesszimizmus: éberség-funkció. A háború: hazárd tizedelés. A kis ember valahogy mindenképpen belekerül „a szórásba“, de a háborút játszó hazárdőrök kimaradnak belőle. A regényből a „szórásba“ kétszeresen került kis ember fojtott dühe csap ki. Érezni a regény minden során: ez az író legszemélyesebb, ösz- szeráncolt homlokú ügye. Az összeráncolt homloknak adekvát kifejezése csak az összeszorított száj lehet. Ez adja és hozza a kemény tömörséget, a fegyelmezettség szűkszavúságát, mely visszatartja a bőbeszédűségtől, a túláradástól, a szerepjátszástól, az utánérző másodfunkciótól.

Gondoljuk csak el: micsoda hálás szerepjátszási alkalmat mulasztott el az író, amikor Ács Kálmánba belevág a lélegzetállító hír: fia kezében gránát robbant! Hogy kihasználná ezt a villámcsapást sok író: a hős dermedt el- tompultsága milyen váltólázasan csapna át dühöngő átokba, jajongásba, csapkodó gesztusokba és könnybe, hogy végül visszahorgadjon kiégett szemű némulásba, rezignációba. A regénygyárosok nem mulasztanák el az e szituációból adódó hálás alkalmat. Mit tesz azonban Dobos Ács Kálmánja? Eszmélőn és józanul, mindent áttekintőn veszi számba a lehetőségeket: melyik lehet a három fiú közül az áldozat? És amikor Zoltánra gondol, a legidősebbre, erre „a mindenre kíváncsi gyerekre“, nem tévedhetett.

Az elkeserítő tény, a szülő fájdalma újra felgöngyölíti a tegnapi háború egészét, a „miért“ láncreakcióját — visszafelé. A begyújtás megtörtént, az elkeseredés lángja a gyújtózsinóron visszaszalad: robbantja, felszínre hozza az emléket, de a láncreakció előre, a holnapra nem robbanhat hasonló erővel és hatással. A vád ég és föld között, tegnap és holnap, kérdés és felelet között a levegőben lóg. A tegnapi háború utórobbanása nem kapcsolódik kimutathatón, kiérezhetőn a holnapi lehetőséggel és veszéllyel. A veszély feltétlen jelenvalóságát, permanen- ciáját kellett volna ugyanolyan plaszticitással realizálni, történetesen éreztetni, ha csak utalón is. Az utórobbanást nem sikerült elő- robbanássá rögzíteni, a gránátszerencsétlenség világgágyűrűztetése nem éri el a mai háborús veszélyt, a ma politikai szintjét.

E gyűrűztetésre, kapcsolásra egyszer Garai Gábor egyik versét idéztem. A Garai-vers két, térben, időben egymástól messze eső hírt fog egybe: szétválaszthatatlan összefüggésbe. Korunk utóháborús gyermektragédiájának legújabb változatát — a világháborús német aknák három játszadozó magyar gyereket téptek szét — és a még mindig zavartalanul