Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Szabó Béla: Gábor megszökik (Részlet Steiner Gábor életrajzi regényéből)

A halál birodalma teljesen idegen terület volt számára. Ha temetőben járt a sírok között, akkor sem gondolt a halottakra, eszébe sem jutott, hogy léptei alatt csontvázak porladnak. A halállal szembeni érdektelenség a legkifejezőbben Csikó kimúlásánál jutott nála érvényre. Amíg élt, harcolt érette, de amikor vége volt, annyi fáradságot sem vett magának, hogy utolsó útjára elkísérje. Affelől sem érdeklődött soha, hol földelték el.

Az öreg azonban megelégedett Gábor bólintásával, és zavartalanul folytatta:

— De előtted még a világ, te mehetsz, te szökhetsz... Aztán — bólintott — újra visszatérsz haza.

— Igen, pénteken visszamegyek.

— Amikor én szöktem, fiam — szippantott nagyot pipájából — nem akartam sem pénteken, sem csütörtökön visszamenni. Ha rajtam múlott volna, sosem értem volna vissza. Olyan rossz volt ott nálunk a hegyekben.

— Én csak két napra szöktem.

— Akkor te rendes gyerek vagy.

— Igen, — válaszolta Gábor — ezt már sokan mondták, és én rendes is szeretnék lenni. Szorgalmasan tanulok, mindennap rendesen elvégzem a leckémet, és mégis sokszor igen nehéz, rossz nekem. Nem is értem én azt... rendetlen, csúnya dolgok történtek velem.

— Nemcsak veled — kapta fel az öreg a fejét —, de minden becsületes emberrel rendetlen dolgok történnek. Nem vagy te kivétel. Idővel megtanulod, hogy minden szegény emberrel rendetlen dolgok történnek. Maga a szegénység, az rendetlenség. Gondolkoztál te már ezen?

— Gondolkoztam, de nem használt.

— Miért mondod te, hogy nem használt.

Gábor zavartan dadogott, nem tudta megmagyarázni, végül tanácstalanul felhúzta a vállát, és nagy nehezen kinyögte, hogy hát hiába törte a fejét, senkin soha nem tudott segíteni.

Az öreg elhallgatott, pipája elaludt, feje lassan a párnára hanyatlott, és behunyt szemmel feküdt sápadtan, csendesen. Gábor riadtan nézte... Alszik, bizonyára elfáradt szegény, nyugtatta meg magát. Mégis, ahogy hosszasan elnézte, megdöbbent. Amíg ébren volt, az orrnak, szájnak, homloknák, az egész ráncos arcnak valahogy egész más kifejezése volt, mint most, hogy szeme élénk, bölcs csillogása eltűnt a lehúnyt pillák mögött. Valahogy a kiugró merev orra is mintha zárt lenne most, akár a szeme és beesett fogatlan szája, amelyben úgy lógott a kialudt pipa, mintha odanőtt volna. Keze is eresen, ernyedten, akár az arca ott pihent mozdulatlanul a'kockás dunnán. Gábor óvatosan állt fel, és lábujjhegyen a szoba szembenlevő sarkába ment, hogy a padra üljön, és ne zavarja az öreget álmában.

Ám alig, hogy elhelyezkedett a pádon, az öreg megszólalt.

— Vacsoráztál már?

— Nem — válaszolta boldogan. Örült, hogy újra hallja az öreg megnyugtató hangját.

— Hát akkor enni fogsz, a vendégem vagy — tette hozzá iróniával.

— Nem vagyok éhes, tessék csak nyugodtan aludni.

— Dehogy is tudok én aludni, fiam. Csak elszédülök néha, ha fekszem. Ha fenn vagyok, ha dolgozom, járok-kelek, akkor minden rendben van, de ha lefekszem, akkor rám jön. Hiába, már öreg vagyok, és a föld már nagyon is lefelé húz. Meg fázom is ... rakj a tűzre, fiam.

Gábor boldogan engedelmeskedett. Szakértő módon piszkálta meg a kialvóban levő tüzet, majd rárakott a rozséból, amely a beépített, ormótlan tűzhely mellett hevert. A felszínre került parázs izzani kezdett, néhány perc múlva a rőzse tüzet fogott, lángra kapott, és meghitten szikrázva recsegni, ropogni kezdett.

Az öreg könyökére támaszkodva feléje fordult.