Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

Mondjam tovább? Csapjak át a magam oldalba-bökő hamleti monológjába — lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés? — és kérdezzem csakugyan: nofene, ugyan mi voltál te itt vagy négy évtizeden át? — mert íme, most már magid sem tudod, mi vagy, mi voltál: fiú-e vagy lány, azaz kritikus vagy nem-kritikus? Mi a kritikus? Tényleg csak kinullázható, oldalraseperhető kísértet? A kritikus nálunk a legenda tartozéka. És nem most először. Lapozzuk vissza az éveket. A „Magyar Nap“-ban 1936. augusztus 9-én „A kritikus és legendája“ címen ezeket írtam:

„Kezdetben volt a kritikus. És ez baj volt. Egy irodalom, mely nem bírja el a kritikát, megemészti vagy prostituálja a kritikust. Ha pedig nem tudja, akkor kiközösíti. A kritikust tehát megtették „remetének“: kívülállónak, és elkeresztelték „Szlovenszko Rémének“: emberevőnek. A tendencia kezdettől fogva egy volt: távolságot szakítani az irodalom és a kritikus közé; úgy tenni és úgy cselekedni, mintha nem lehetne egymáshoz lényeges közük. A szlovenszkói magyar irodalom és a kritikus, aki volt kezdettől, két különböző dolgot kezdtek jelenteni: nem találkozhattak. A szlovenszkói magyar irodalom... fejlődése ennek megfelelően... kritikán kívüli... És mégsem hallgattam és mindig és újra nekivágtam ennek a vigasztalan bozótnak, de az ellenfél erősebb volt és az undor hatalmasabb. El kellett hallgatnom ... A szlovenszkói magyar irodalom... 1929 januárjában a pozsonyi törvényszék tárgyalótermében döntő győzelmet aratott a kritikus felett. A kritikust, aki ezt az irodalmi korhédiát huszonötbot- büntetésre értékelte, becsületsértésben és rágalmazásban marasztalták el. A pozsonyi bírósági ítélete így lett a huszonötbotos irodalom menlevele; és itt és így kötöttek útilapút a kritikus sarkára. Az útilapú azonban nem ez a bírósági paragrafus-ítélet, nem ez a jogi megbélyegzés volt. Az elhallgatás logikus következménye volt annak a síri csöndnek, mely ezt az ítéletet nyomon követte. Az ítélet csak a szlovenszkói magyar szellemi élet igenlő hallgatásával emelkedett jogerőre. A Rémet elintézték, és ezt a tényt mindenki boldogan tudomásul vette. (Csupán a határon túl a Korunk-ban jelent meg egy glossza Szalatnai Rezső tollából: „A dilettáns taxamétere“ címen. Ezt a nyugtát, ezt a köszönetét, ezt a fellélegzést csak hasonló ellennyugtával lehetett tudomásuk venni. A szlovenszkói magyar irodalom elérte célját: a kritikust elhallgattatta... Azóta évenként legalább egyszer felharsan a kiáltás mely a kritikust reklamálja, és névszerint külön kiemelve: e sorok íróját. Farizeusszólam. A szlovenszkói magyar irodalom létérdeke, hogy a kritikusban kitenyésztett csömört ébren tartsa. Ä szlovenszkói magyar irodalom légüres térben fejlődik, egy elégedett atmoszférában, melyet megzavarni minden bizonnyal ma is csak „becsületsértéssel és rágalmazással“ lehet. Sem pénzem, sem kedvem hozzá. Fontosabb dolgok is vannak a világon, és a szlovenszkói magyar irodalom nagyrésze ezeknek a fontos dolgoknak a kikerülése, elhanyagolása, elhallgatása ... A kritikus, aki volt már becsületsértő, hitelrontó és rágalmazó, a végén bűnbak lett. Ha kinyitotta a száját: a kádihoz szaladtak, ha pedig befogta, akkor újra neki állt feljebb, megint csak ők voltak az ártatlanok. A kritikus: a legenda, akit úgy kell idézni és reklamálni, hogy valóság ne válhasson belőle. Legendák nincsenek, csak valóság van. Aki a legendát akarja valósággá erősíteni, az nem akarja a változást. A legenda konzervál, a kritikus változtat. A jelent a jövő útjára terelni: ez a feladata. Hogy ez be ne következzen, hogy a kérődzés örök maradhasson: a legendát kell erősíteni. A legenda valósága: a kritikus kinullázása, ignorálása. Az önmegelégedettség atmoszféráját idegen erő ne zavarja.“

A kritikus mint bűnbak, tájainkon tehát nem újdonság. Mindig bűnbak volt és mindig az is marad. Minden irodalomnak olyan a kritikája, amilyet megérdemel. Turczel a vita során — helyesen — arra hívta fel a figyelmet, hogy nem a kritika szüli az irodalmat; de az irodalom a kritikát. Az adekváció itt pontos tükörképet ad. A bűnbak-szükséglet azonban a bűn jelenvalóságát bizonyítja. A kritikának bűnbakká avatása, az áthárításnak — a magam bajának, hibájának, vétkének, tévedésének másba való vetítésének — tipikus példája. Ahol a kritika tényét, jelenvoltját nem lehet letagadni, ott bűnben kell azt elmarasztalni, ahol hallgat, ott a reklamáció: örök.