Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus
Ha a kritika tagadásba vétetik, akkor negatívummá sugalmazzák; amikor azonban ezt a negatívumban elmarasztalt kritikát — egy lélegzet alatt — még reklamáció tárgyává is avatják, akkor ezt a fából vaskarikát ugyan minek nevezzük?! A játék ezen a ponton veszélyessé kezd válni, mert ha a kritika tényét, a kritikus valóságát, jelenlétét tagadjuk, akkor ezzel megszakítjuk e funkció folyamatosságát, jogosultságát és jövőjét: a kritikai utánpótlást. Aki itt és ilyen körülmények között kritikus akar lenni, dudás módján „pokolra kell annak menni.“ Bolond lenne, ha megtenné és vállalná. Kiért, miért? A kritikai utánpótlás kérdése ezeken a kérdőjeleken már szinte eleve eldőlt. A tagadásba vett kritikának nincs, nem lehet utánpótlása! Turczel az utánpótlásról szólva, nem hiába hangoztatja az így adódó szubjektív tényezőt: „úgy látszik tartanak — és nem is alaptalanul — attól a lebecsülő és általánosító kritikától, amellyel nálunk magát a kritikát illetik.“ (Amikor aztán épp legfiatalabbjaink azok, akik a kritika állandó kigúnyolásában és „vesézésében“ élik ki magukat, akkor az ijesztőn elszomorító és lehangoló tünet. A kritika alábecsülése: a kritika csődbekerülése. A kritika hitelrontó kinullázása azonban az irodalom anarchiáját vonja maga után. A kritikával szembeni ironikus alapállás merevgörcsöt állandósíthat. Akik itt a kritika elleni hangulatot szítják és azt állandó napirendi ponttá erőszakolják, talán nem is tudják, hogy amit tesznek és művelnek, az jövőherdálás, jövőhatálytalanítás: sematizmusba-marasztalás. A sematizmus elburjánzásának űtja és módja: a kritika kilúgozása, kikapcsolása. A gleich- saltolás irodalmi pápája, Goebbels, rendelet útján tiltotta el a kritikát! A tegnapi reakciós demagógia főérve és főismérve az antiszemitizmus volt. Minden rossznak, bajnak az oka: a zsidó! Tájainkon, irodalmunkban a zsidó helyét a kritikus foglalta el. Ő lett a negatív, destruktív hatás oka és kútforrása. Példája vagyok: hol és hogyan mutatható ki pozitív hatásom, mi volt az osztályrészem? Vélnéd: csináltál valamit, de hol a kézzelfogható, felmutatható eredmény? Mondják és írják: példakép vagyok, szellemi vezető, irányító, „irodalmunk címerpajzsa“. Fenét! Irodalmunk kerékkötője, kisiklatója, megrontója, bedöglesztője! Avagy nem engem vádoltak-e a fiatal költők megtorpanásáért és névszerint nem engem tettek-e felelőssé Dénes költészetének megzavarásáért, megzavarodásáért?! Mács József ma visszanézőn vallja kritikáim közvetlen hatásáról: „Vihart keltett berkeinkben. Felszisszentünk, szitkozódtunk és támadtunk, ahelyett, hogy önmagunkat, lehetőségeinket felmérően elgondolkoztunk s idejekorán okultunk volna. Nálunk a sematizmus, a könnyítés elleni harc ötvenötben kezdődött és nem Fábry hibája, hogy a harc még mindig időszerű.“ De akkor, tíz év előtt (mert 1954-ben kezdődött) minden rossznak az oka az én kritikám volt és nem a kórokozó sematizmus. Akadt költő aki kikérte magának, hogy X. Y-hoz hasonlítva, a szlovákiai vox humana folyamatosságába ágyazzam. És betetőzésül: a vox humana 1959-es pere és elmarasztalása! Mit lehet itt tenni? Ha egy páciens — bármilyen szubjektív oknál fogva — elveszti az orvosba vetett hitét, akkor itt a hitelt- és bizalmat vesztett orvos nem hozhat gyógyulást, mert az útját eleve kiadták. Ha mégis megteszi és újra próbálkozik, akkor a tolakodás érzete elkerülhetetlen! Minden orvosnak, minden kritikusnak lehetnek kapitális tévedései. Csak egyszer kell gikszert fogni, és ez kihat egész életére, minden ítéletére. Aki egy másik, régi kizárólagossági periódusban — a szocialista állások alapozásában —, a militáns esztéticizmusban, a proletárforradalmi irodalom primátusáért való tekintetnélküliségben — tehát egy másfajta, de etikai rigorozitásból adódó mu- szájsematizmusban — le tudta írni Móricz Zsigmondról ezt a mondatot: „Tegyünk pontot, ne zavarjuk az úri murit, ne zavarjuk Zsiga bácsit. Jó éjszakát!“ — az — mégha enyhítő körülményként figyelembe is vesszük a fenti osztályharcos szükségmegszorításokat is — ezzel lényegében ki is merítette hitelét; és minden ezutáni kritikai tette csak ennek a rettenetes, felületes sematikus lap- szusnak a jóvátétele lehet. Bűntudat ez, melyet csak kegyetlen önkritika feledtethet el. A „Korunk“ margóján (1930. 321) ma is ott a piros ceruzával oda-
