Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Szabó Béla: Gábor megszökik (Részlet Steiner Gábor életrajzi regényéből)

íek, és hirtelen olyan egyedül érezte magát ebben az idegen világban, mintha sosem lett volna sem anyja, sem apja ...

Kétségbeesett árvaságában a szentjánoskenyérhez nyúlt. Letört egy darabot és rágcsálni kezdte csak azért, hogy valamit tegyen, hogy el ne vesszen ebben a rideg árvaságban. Rágcsálás közben az otthon képe egyszerre igen meghitté vált... Apja, Fáni néni, Fancsi és Szidi arca népesítette be reszkető szívét... Az eltűnt aranynak teljesen nyoma veszett, megfeledkezett róla, haza vágyott, otthon szeretett volna lenni, melegedni a konyha tűzhelyénél...

Ekkor hangzott fel a rekedtes ugatás, amely megdermesztette a tagjait, így még sosem hallott ugatni. Amolyan alvilági hangnak tűnt, és visszhangzott tőle az egész udvar. Félelem, rettegés lett úrrá rajta. Már nem habozott, futva menekült az öreg lakása felé. Már nem gondolt arra, hogy mit fog az öregnek mondani, egyetlen vágya volt, hogy fedél alá jusson. Amikor benyitott az öreg homályosan megvilágított viskójába, már csak annyit bírt lihegve kinyögni:

— Eljöttem, Babják bácsi.

Az öreg fekvőhelyén pihent és kényelmesen pipázott. A petróleumlámpa fénye felülről világította meg. A kis szobában nem is látott egyebet, mint az összetákolt, szegényes fekvőhelyet és a kékes pipafüstön át az öreg ráncos arcát. De ennyi is elegendő volt, hogy rideg dermedtsége feloldódjon. Örült, hogy rátalált az öregre. Amikor pedig az öreg a maga bölcs módján azt válaszolta neki: — Látom én, hogy te jöttél — már újra magára talált. Az öreg lágy, szlávos kiejtése egyszeribe elibe varázsolta a Babják-családot, ettől szíve felmelegedett, és egy kicsit otthon érezte magát. Már nem félt, a kutyaugatás a sötétséggel együtt eltűnt, boldogan hallgatta az öreget, aki azt kérdezte tőle, honnan jött és hogy hívják.

— Gábornak hívnak — válaszolta — a Jano barátja vagyok. — így mondta Jano, ahogy az öreg szokta szólítani.

— O ... o ... — emlékezett az öreg — te vagy az a zsidógyerek ?

— Igen, én vagyok.

— Na gyere közelebb.

Gábor közelebb lépett, az öreg intett neki, hogy üljön melléje az ágyra, boldogan engedelmeskedett. Most már a fagyos didergésre, a rettegésre épp úgy nem emlékezett, ahogy az ember a bő ebéd elfogyasztása után nem emlékszik az éhségre. Elemében volt újra, nem várta be az öreg további kérdéseit, a zacskó szentjánoskenyeret a következő szavakkal tette eléje:

— Magának hoztam.

Az öreg mosolyogva kivette szájából a pipát, bozontos ősz szemöldökét összehúzva a zacskóba pillantott, utána hangosan, tátott szájjal elnevette magát. Gábornak ezúttal módjában volt meggyőződni arról, hogy Janinak igaza volt, az öregnek valóban egyetlen foga sincs. Ez azonban nem zavarta, és mert már úgy is benne volt... és a nehezén minél előbb túl akart lenni, az öreg jókedvét arra használta fel, hogy a tárgyra térjen és megmondja az igazat.

— Megszöktem hazulról — mondta minden átmenet és szépítgetés nélkül. Várta, hogy az öreg meglepődik, hogy szemrehányást tesz neki és ledorongolja. Szóval leckéztetésre volt elkészülve... de nem így történt.

— Mindenki megszökik egyszer, fiam — válaszolta az öreg, közben újra pipázni kezdett, majd hegyeset köpve, ahogy Jani szokta, így folytatta: — Én is megszöktem, de az már nagyon rég volt. Nagyon rég ... — ismételte és sűrű kékes füstkarikákat pöfékelt. Lassan és lágyan ejtette ki a szavakat; Gábornak úgy tűnt, mintha mesét hallgatna. — Az ember akkor hagyja el otthonát, szülőföldjét, ha a szülőföld nem adja meg neki a mindennapi kenyeret. A gyerek akkor szökik meg otthonából, ha szűk neki a szoba vagy az istálló. Nekem, látod, már nem szűk ez a kicsinyke szoba. Ha én innen megszöknék, akkor én már csak szűkebb lakásba kerülnék. Érted, ugye ?

Gábor bólintott ugyan, mintha értené, az igazság azonban az volt, hogy nem tudta, mire céloz az öreg. Nem érthette meg, mert ő sosem gondolt komolyan a halálra, mint ahogy arra sem gondolt soha, hogy anyja a föld alatt pihen.