Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szabó Pál: A világ közepe (Regényrészlet)

a nevét, egyszer aztán nincs tovább. Sorsa örökre elvégeztetett. Két lába, keze belekerül a csincsirbe, a lánc túlsó vége rékovácsolódik a kőfalba vert karikába, vége. Mindennek vége.

Kivéve természetesen, ha ... nem változik meg hirtelen a Birodalom viszonya ehhez, vagy amahhoz a hatalomhoz.

Ha .. . a pillanatnyi helyzet úgy kívánja, azon nyomban elengednek egy, vagy több politikai főrabot, hadd vigye haza az Ozmán Birodalom jó, humanista hírét. Már csak azért is jó, ha van rab fölösen, hogy legyen miben válogatni, ha arra kerül a sor. De az se rossz, ha egyszerűbb rabot engednek el. Az meg a nép közé viszi a török jó hírét.

A csincsirben lévök számára nincs múlt sem, így nem is lehet jövendő, ezek azok, akikről a rég elhagyott otthon vagy megfeledkezett, vagy pedig azok is eltűntek, elpusztultak szőrén-szálán. Mi vétkük lehet, nem tudni. Leginkább az a vétkezésük, hogy születtek, s vannak. De nem is érdem, vagy érdemtelenség osztogatta ezeket a csincsireket a Birodalomban, hanem a vad és kegyetlen és brutális vélt vagy való hatalmi érdek. Érdem és vétek gyakran cserélgette egymást, ami ma érdem volt, holnap már vétek llehet, hiszen az is gyakori, hogy aki most felül van, holnap már alul marad.

Ezek azok a rabok, akiknek még a gályák hozzáláncolt evezőpadja is megváltás lenne, mert hiszen a tengeren, vagy malmokban, vagy kertekben, vagy szántóföldeken lenne ehhez képest ama túlvilági mennyország. De itt a csincsir... meg a lánc ... meg az egy-két lépés távolság ... A fái mellé támasztott félszer alól csak akkor mehetnek ki, ha már felfordultak és jön két sírásó és a béklyóból kicsavarják a bokáikat, a csincsirből a kezeiket és az egyik megfogja a lábát, a másik a két hónalját és viszik, de hová? A temetőbe?

A temető nem úgy temető, hogy egyre és egyre szaporodnak benne a sirok, hanem úgy, hogy egymás mellett megint és megint kezdődik egy új árok, amelynek mindig, de mindig nyitott az innenső vége, és hullnak, egyre hullnak belé a rabok. Egy kis főidet rá csak, nem nagyon rogyik az be, hiszen üres a hasa megannyinak. De semmi. Hiszen az élet tulajdonképpen már akkor kilobbant belőlük, amikor a falhoz láncolták őket.

Két kápolnája van a Hét torony várának, mindkettő Páduai Szent Antal tiszteletére szentelve. Nagyobb ünnepnapokon megcsörren a makkzár a kapun, s az őr a zárat kiveszi s kezében lógatja és mintha csak úgy sertepeltélne, becsámborog két pap. Nem csoda, hiszen hosszú a palást, és ráadásul az egyiknek pár esztendővel ezelőtt a dervisek egy doronggal eltörték a lábát. A papok jönnek, lépteiknél a palást alja fodrozódik, s most megannyi rab erre néz. Papot látni az ő életükben nagy esemény.

Harangot nem tűr a mohamedán még az itteni kápolnában sem, s talán nem egészen azért, hanem sok minden másért is, jeladásképpen, megcsörren egy bilincs egy rabnak a lábán, s utána azort pillanatban csendül meg minden rab bilincse és lánca, és cseng, csörren, megint cseng, erősen, egyre erősebben és egyszerre úgy hajlik, mint száz és ezer és millió lélekből a gyötrelmes zokogás.

Aztán mintha a föld mélye, nyílott volna meg és a régen, nagyon régen eltemetett emberek rémült zokogással menekülnének fel a föld színére.

De a szellő hirtelen délről kissé nyugatra fordul és most úgy hallik, mintha az évmilliók alatt összegyűlt átkot szórná le a földre az ég.

A csengés széjjel terül a város felett, béborítja a háztetőket, megreked a Háromezerhuszonhét utcában, körülfollya az Ötezerháromszázharminchét mecsetet, a Száz ispotályt, a Hatszáz malmot, a sok-sok vendégfogadót és nincs menekvés. A csengés bezörget minden rácson, minden kürtőn, minden ablakon. Az ezernyi feredőben egyáltalán nem csobban a víz. A húsz piacon elnémul minden zaj, csak a csengés dobban belé az emberek szívébe, s az edények öblébe, s az iskolákban megremeg a mesterek kezében a Korán, amit hazamenés előtt a tanulóknak útravalóként magyaráznak. Legközelebbi szomszéd itt a tenger s most ez is megborzong. Tükre sötétre fodrozódik, mintha merevül élő valami volna, s a közeli s távoli hajókon a keresztyén utasok riadtan vetik mellükre a keresztet, s ha protestánsok, üresen néznek a semmibe, amiből tán