Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Szabó Béla: Gábor megszökik (Részlet Steiner Gábor életrajzi regényéből)

A konyhában már terített asztal várta őket, amolyan szerény hétköznapi teríték volt. Színes, kopott abrosz fedte az asztalt, amelyen négy mélytányér és kanál várta az étkezőket. Nővérei kipirultak, jók és elégedettek voltak, látni lehetett rajtuk, hogy igyekeztek. Amint helyet foglaltak az asztalnál, az volt a benyomása, hogy a lányok tisztelettel néznek fel rá. Mosolygott, úgy ült köztük, mint egy gazdag rokon, aki óriási vagyonnal most érkezett Amerikából. A nagy titok varázsa lebegte körül. Fancsiban égett a vágy, hogy osztozkodjék vele a vagyonon, és miután a hallgatag Gábor erre semmi hajlamot nem mutatott, mindent elkövetett hát, hogy megpuhítsa és mégis szóra bírja. Amint Fáni néni egy pillanatra elfordult tőlük, hogy a tűzhelyen valamit eligazítson, Fancsi működésbe lépett... Az asztal alatt megrúgta Gábort és suttogva kérdezte:

— Mi volt az iskolában?

— Semmi — válaszolta hangosan.

Fancsi megremegett, suttogó, bizalmas válaszra várt és íme, a marha hogy ordít. Ez azonban nem vette el a kedvét a további kutató munkától.

— Nézd, Gáborkám — kedveskedett — egy szép könyvet hoztam neked.

— Hagyd, ez az én könyvem — szólt Szidi.

— De Gábor is olvashatja.

— Olvashatja... De ne mondd, hogy te hoztad.

Gábor nem avatkozott a vitába, szórakozottan, mint egy felnőtt lapozgatott a könyvben. Arra gondolt, ha ezek a lányok tudnák, hogy a világba készül!... Fáni néni szótlanul tálalt. Csipetkés bab volt ebédre. Tányérjában illatozva párolgatt a forró étel, és miközben többször ráfújt a kanál babra, hirtelen eszébe jutott, hogy az előbb Fáni néninek szólította, pedig az iskolában a kihallgatás alatt megfogadta magában, hogy amíg vissza nem adja az aranyat, nem szólítja a nevén. Most mégis ...

Mihelyt Fáni néni leült, oldalról pillantott rá, arca a tűzhelytől kissé kipirult, haja borzasnak, rendetlennek tűnt, sápadt, szép homloka pedig gondterheltnek látszott. Ügy tűnt fel, mintha gondolatai valahol messze innen kalandoznának. Vajon mire gondol?... Abban a pillanatban tekintetük találkozott és Gábor szégyenkezve lesütötte a szemét. Ekkor jött rá arra, hogy nemcsak az apja miatt, hanem maga Fáni néni miatt is hallgatott. Rájött, hogy szereti, tiszteli és szívből sajnálja őt az arany miatt. Szórakozottan kanalazta a babot, de nem érezte az ízét, valahogy nagyon összezavarodtak benne a dolgok, az események, fájt neki, hogy tanúja volt az arany eltűnésének, fáj az is, hogy nem mondhatja meg neki az igazat, hogy mit gondol, mit érez, mert nem mondhatja meg ... azt nem lehet, akkor sem tenné, ha saját anyja lenne. Fájt neki az is, ho-qy meg kell szöknie otthonról, mindjárt ebéd után feltűnés nélkül meg kell tennie, nem maradhat itt tovább, nem hazudhat és nem hallgathat tovább még akkor sem, ha nem szakad rá az ég.

Feltűnés nélkül. A zűrzavarban ez volt az egyetlen szilárd pont. Éppen ezért mindjárt ebéd után, amíg Fáni néni a lányokkal mosogatott, törülgetett és rendbe hozta a konyhát, ő, mint máskor, iskolai feladatát készítette el, utána fogta a kabátját és bejelentette, hogy Janihoz megy. Arra számított, hogy Fáni néni nem tartóztatja, ellenkezőleg, még kabátja gallérját is megigazította, közben észrevétlenül két krajcárt csúsztatott a kezébe. Kissé megborzongott a hűvös fém érintésén, tudta, hogy ez a hallgatás ára, de most nem törődött vele sokat, az a fontos, hogy kint legyen a lakásból, az utcából, a városból. Kint, egyenesen Steinné boltjába rohant szentjánoskenyérért. Steinné szívesen fogadta, kedvesen rápillantott, de egyetlen szóval sem említette az elveszett aranyat, az apja felől érdeklődött, mikor jön haza.

— Holnapután — válaszolta zavartan.

Mert Steinné ugyan nem beszélt... de beszéltek a tárgyak. Ott volt a mérleg, a zsák ocsu, amelybe az arany hullott. Semmi sem változott. Steinné is ott volt, csak éppen az arany hiányzott. Erről a hiányról beszéltek, szinte ordítottak a tárgyak meg az egész bolt Steinnével együtt. Szívszorongva hagyta el