Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szabó Pál: A világ közepe (Regényrészlet)
Szabó Pál a világ közepe Részlet az író AHOGY LEHET című készülő regényéből A Hét torony várának udvarát öles, de néhol másfél öles vastag és eléggé magas kőfal veszi körül. Néhol ciklopsfalazású, de néhol csak szögletesre faragott kövekből van mindközönségesen, aszerint, ahogyan bővítették, vagy erősítették megint és megint a császárok. Mára, 1603. esztendő augusztusára kitárultak a falak egészen a hegynyi domb pereméig, nincs tovább. Vagy elég lesz immár ez gz egy börtön, vagy pedig ha az uralkodó úgy látja jónak, tessék, elég tágas a birodalom, építtessen máshol másikat. Egyik torony kerek, a másik négyszögletes, de az se mind úgy, a négyszög törvényei szerint, hanem csak úgy, átabotában. Ez a sík keskenyebb, a másik egy kissé ferde is és szélesebb. Ellenben megannyinak ólomból van a fedele, hogy az eső se moshassa, a nap se olvaszthassa, mert az ólom az meglágyul ugyan, de a forró napsütést elnyeli. Fent, a tornyokban őrök tanyázrjak, és ameddig csak a szemük bírja, addig ellátnak, de az udvarra nem láthat be senki az égvilágon. Ez a vár, a Hét torony vára az Ozmán Birodalom legfőbb börtöne, amelyben képviselteti, magát a Birodalom minden fajta népe, még azon túl is. Vannak itten görögök, örmények, perzsák, románok, szerbek, magyarok, oroszok, németek, zsidók, lengyelek, minden, de minden nemzetbéli, amely a Birodalomban, vagy a Birodalom közelében él. Sőt. Egy Izland-szigeti rab is kucorog itten a csincsirben, olyan régen van itt, hogy még tán maga se tudja, miért s hogy került ide. Vannak, akik szabadon jönnek-mennek, kóringyálnak, magánosan, vagy párban, vagy hármában, hátratett kezekkel és folyton-folyvást beszélgetnek. Persze, nem az időjárásról, vagy a termésről, vagy a jószágtartásról, hanem inkább a politikáról. Birodalmak várható emelkedéséről, vagy hanyatlásáról, a soha, de soha véget nem érő háborúról, ami, ha egyhelyt le is csihad, de máshol fellángol megint. Ezek az emberek a legszabadabbak, és mégis ezek vannak legközelebb a halálhoz. A szultán ezek közül gyakran megölet egyet-kettőt. Aszerint, hogy az illető országáról valamilyen szándék, vagy tárgyalás jól sikerült-é, avagy rosszul. Ha jól sikerült, nincs baj, ha rosszul sikerült, akkor már baj van. Mégpedig nagy. A legnagyobb, ami érheti az embert a világon. Meghal. Dehát, olyan igen nagyon szereti az életet az ember, hogy soha nem azt hiszi, hogy őt küldi a szultán ma, vagy holnap a másvilágra, hanem eme másik embert, vagy ama harmadikat, negyediket, aki amott ül, vagy itt megyen vele az ember párban. Vagy esetleg azt az embert, ni. Aki ott ül mozdulatlanul egy faragott kövön. Ami, mellesleg nem csak faragott kő, hanem felfordított római koporsó. Ha az ember oldalra billenti a fejét, okkal-móddal az írás is olvasható rajta: „Livia . élt . tizenhat . évet.“ Milyen nagy volt a római birodalom, s milyen kicsi volt ez a tizenhat év! Aki most itt ül a koporsón, dús hajú, szakállú, bajuszú, középkorú ember, díszmagyar ruhában, darutollas föveggel, sarkantyús csizmában. Egyik sarkan-
