Irodalmi Szemle, 1964

1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Miért időszerű Shakespeare

Nos bár Shakespeare művészetét ama történelmi kor elemeivel és jegyeivel meghatározhatjuk, jelentőségével és terjedelmével messze túlmutai azon: „nem egy századé volt ő, de az összes századoké.“ A fentebb említett szerzőkkel ellentétben ezt a tényt világosan elismeri korunk néhány jelentősebb drámaírója — Bertolt Brecht, Dürrenmatt, Arthur Miller, Samuel Beckett —, aikik adósaknak érzik magukat Shakespea- re-vel szemben.

Mik Shakespeare művészetének azok a jegyei, amelyek kora társadalmának időhatárai fölé emelik és amelyek közelhozzák a ma olvasójához, nézőjéhez és szerzőjéhez? Elsősorban a teljességnek az a képe, amelyet dinamikus változások korában az emberről és a társadalomról ad. Azután az a határtalan megértőképesség, amelyet az emberi összetettség végtelen lehetőségei iránt tanúsít, akár az egyén, aikár a társadalom tagját vizsgálja, továbbá az a tehetsége, amellyel az emberi gondolkozás rejtett szellemi mozdulataiba, az emberi kapcsolatok titkolt celláiba hatol.

Látásmódjának pontossága és hatóereje képzelőerejének példatlan nagyságából és szélességéből és abból a képességéből táplálkozik, hogy képalkotó tehetségét az igazság autentikus realitásával tudja elmélyíteni. Shakespeare világa sokkal több jellemmel dolgozik, mint bármely más szerző. Művészete varázsának köszönhető, hogy karakterei sokkal telivérebben élők, mint a mindennapi életünk tapasztalataiból elénk vonuló figurák. Számos általa ábrázolt esemény; és jelenség túlnő és mégis kapcsolatban marad a realitással.

Az emberi személyiség határainak kiszélesítése minden nagy művészetre jellemző, ám Shakespeare ezt még harcos szellemiséggel érzelmi és erkölcsi értékekkel az intellektuálisért folytatott mindazzal a harccal telíti, amelyet számára a humanista mozgalom jelentett. Shakespeare művészetének egyik fő hozadéka, korszerűségének egyik kútfője az a valóság, hogy humanizmusa mélyen népi és az emberiség legmélyebb vágyait foglalja magába. A marxista kritika ma már hatásosan szertefoszlatta a kívülálló az „objektív“ Shakespeare-ről szőtt legendát, aki ügyet sem vetett az őt körülvevő szocialista forradalomra, vagy ami még rosszabb, a hanyatló arisztokráciának és a születő burzsoáziának volt a tolmácsa. Mintahogy azt igen találóan írja A. Anikst Shakespeare drámáit a kettős ellenség elleni harc inspirálta: harc a társadalomellenes ember és harc az embertelen társadalommal szemben. Ben Johnsonnal együtt Shakespeare az angol reneszánsz drámában a legélesebb kritikával fordul a fellépő burzsoá társadalom hibáival szemben és Thomas Mórral együtt egyike azoknak, aki a szociális változásokat meghirdette és a jövő társadalmának villámfényeit látó szemmel rögzítette ama társadalomét, amelyben „az osztás lekoptatná a túlkapásokat és mindenkinek jutna elég“ (Lear király IV. 1.)

Egri Viktor, államdtjas író:

A világirodalomnak kevés halhatatlanja van, aki napjainkban olyan élő és korszerű volna, mint Shakespeare. Nem könnyű feladat ennek az elevenségnek és korszerűségnek magyarázatát néhány mondatban összefoglalni. Ha azt mondom, hogy amióta a világ világ, ő adta a legtöbbet a színpadnak, csupán egy közismert tény ismétlésére szorítkozom.

E2 a négyszázadik születésnep talán megengedi az ismétlést — annak hangoztatását, hogy a modern lélektani drámának ő az elindítója és őse. Ő a színház örök megtermékenyítője, színész és szerző örök eszménye; az ő szava, jellemábrázoló zsenije avatja a komédiást színművésszé, a mesterségét értő írót a színpad költőjévé. Nélküle Katona József elméjében aligha formálódott volna meg tragikusan nagy hőssé Bánk bán, Vörösmarty tolla alól nem fakadtak volna a Csongor és Tünde varázslatos alakjai, de a mai modern magyar dráma nagyjai, Illyés Gyula, Németh László és a többiek sem képzelhetők el Shakespeare zsenije nélkül.

Ifjúságom első Rómeó és Júliájától, a Hevesi Sándor által rendezett Shakespeare- ciklus nagy élménytadó, felejthetetlen előadásaitól Gábor Miklós Hamletjáig engem is kisér. Nem egy nehéz órában ő, a modern színpad nagy mágusa ajándékozott meg azokkal a felemelő nagy pillanatokkal, amikor a lélek ólmai leolvadnak az emberről és úgy érzi, hogy szárnyalni, fellegekben járni tud, a tiszta költészet birodalmában, ahol megérti a lélek rejtett titkait, meglátja a csúnya, a formátlan mögött az örök szépet, az életet megtartó erők törvényeit.

Ennél többet —azt hiszem — költő nem adhat!