Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Miért időszerű Shakespeare
A. L. Rowse, irodalomtörténész, San Marino, Kalifornia (USA). Aligha esem messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy Shakespeare az emberi természetet sokkal szélesebben érti, mint bármelyik más író. Különlegesen kifejlett igazságérzete mindig megcsillan ott, ahol az emberi lényt ábrázolja. Az ember lényegét egészségesen, normálisan mutatja be, bár igen jól tudott a nyomorúságról, a szakadékokról és a kísértésekről, a kétségbeesés hangján szólni. Ha mindehhez hozzászámítjuk, kiváló képalkotó készségét, ragyogó költészetét, aligha mérkőzhetik vele a modern kultúra. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy a legkülönfélébb művészetek, zene, opera, balett, festészet tőle nyertek inspirációt a későbbi korokban. És nincs okunk úgy vélekedni, mintha ennek az inspirációnak sugalló ereje kiapadt volna, főleg ha mérlegeljük azt a tényt, hogy Shakespeare világmindensége az emberiség világmindensége volt, az emberi természeten kívül nem érdekelte őt semmi más. Nem törődött a metafizikus teóriákkal, a kétes vallás erkölcsi dogmákkal, megelégedett magával az emberrel. A világnak szüksége van szellemének szerető, szkeptikus, megértő és türelmes visszfényére. És jól tenné a kortársi irodalom, ha tőle tanulna és megszabadulna a metafizika, a miszticizmus és a politikai dogmatizmus iszapjától. Volna mit tanulnia ettől a világméretű drámaírótól. Azok helyett a dolgok helyett, amelyek az embereket egymástól elválasztják, az őhozzá hasonló zseniális művészeknek adatott meg a képesség, hogy művészetük örömet adó erejével a nemzeteket egymáshoz közelhozzák. Charles J. Sisson, egyetemi tanár, London. Shakespeare valamennyi angol költő közül a legangolabb és egyúttal a legegyetemesebb író is, aki műveiben az összes nemzet és népfaj felé fordul. Drámaírói és költő fenségjogai iránt az előbbi mondatban már benne foglaltatik nemcsak a tiszteletadás, hanem annak a ténynek az elismerése és felismerése is, hogy művének belső kereszt- metszete az egész emberiséget reprezentálja. A szépség, jóság és öröm keretében az egész emberiséget egyesíti és ledönti a nyelv, a politikai) nézetek és a különféle vallás emelte válaszfalakat. Most négyszáz év távlatából néhány szóval megtoldhatjuk költőtársánaik Ben John- sonnak Shakespeare szellemét köszöntő versét: „Nem egy századé volt ő de az összes századoké ... és az egész emberiségé.“ Szenczi Miklós, egyetemi tanár, Budapest. Korunk szelleme! Nem egy századé volt ő, de az összes századoké! Ben Johnson barátjához és társához írott látszólag ellentmondó sorai arra a dualizmusra figyelmeztetnek, mely különféle fokon minden nagy művész művében jelen van. Egy részről Shakespeare valóban legtöményebb kifejezője az angol reneszánsznak, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet szellemi intermezzojának. Müve korának hű és . rövid krónikája, szociális és politikai konfliktusok regisztrálója és kifejezője annak a humanisztikus gondolkodásnak, amely a feudalizmus romjain a régi ideológiákkal megmérkőző új világnak új életérzése volt. Ez a történelmileg meghatározott intellektuális és emocionális tartalom korára jellemző karakterisztikus formákban nyert kifejezést. Vagyis blank versekben, monológokban, fellengős barokk dikciókban, amelyeket realisztikus prózai részek, szójátékok és szellemességek váltogatnak. A váratlanság bonyolításában és a jellemábrázolásban szemmel- láthatóan felbillen a valószínűség, túlzottan használ művi eszközöket mint pl. átöltözködéseket, álruhákat stb. Shakespeare művészetének ezeket a tipikusan reneszánsz jegyeit élesen bírálták későbbi korok írói mint például Voltaire, Tolsztoj, F. B. Shaw, akik kijelentették, hogy Shakespeare módszerei primitívek és természet- ellenesek és fölébe emelték a maguk művészeti ideáljait, a francia neoklasszikus drámát, a realista regényt, az intellektuálisan alapozott beszélgető drámát stb. Természetesen az ilyen történelemellenes módszer elkerülhetetlenül elrajzolást és meg nem értést eredményéz. Shakespeare drámaművészete az angol reneszánsz kultúra terméke, megértéséhez ismernünk kell az Erzsébet és Jakab-kori Angliának tulajdonságait és idioszinkráziáit.
