Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Duba Gyula: A göndörhajú kis kölyök
nem vagyok én mafla, matrózruhás áldozó fiúcska... ! Majd a tárgyaláson, ott* majd megmondom a magamét! Biztosan beadják ellenem az apasági keresetet!... Nyugtalanul vettem észre, hogy mindezek ellenére a kíváncsiság már ott ül a lelkem mélyén és rág, mint a féreg az alma belsejét. Végeredményben a gyerek az enyém is lehet... ! Nem lehet, mondtam azonnal, semmi esetre sem lehet... így vitatkoztam magammal, Felidéztem az Ilonkával való találkozásaimat, újra átéltem és titokban úgy éreztem, mégis lehet... de ezt, érdekes módon magamnak sem vallottam be. Nagy marha az ember, állapítottam meg, saját maga előtt titkolózik, hát nem marhaság ... ? Egyszerre roppant kiváncsi lettem a gyerekre, és azzal magyaráztam kíváncsiságomat, hogy azért fából mégsem vagyok... Egy józanság hullám végre elsodorta az egészet. Egészen megkönnyebbültem, felszabadultam, ököllel fejen ütöttem magamat. Mit érzelegsz, te tökfejű ... ? Egy hónap múlva kerültem haza s anyám ezzel fogadott: — Fiad született, te huligán. — Nekem nem ... — mondtam mogorván, hogy ne beszéljen róla többet. — A lány szülei meg magyarok — folytatta, semmibe véve mogorva elutasításomat —, alig tudom magam megértetni velük! — Mama! — kaptam a fejemhez —, mi ütött beléd? Náluk voltál? — Ott én — mondta nyugodtan —, márcsak megnézem a fiadat. — Mama, te megbolondultál. Van jó eszed? A fiamat... ? Az enyémet? — Idefigyelj, te széltoló, az a lány nem hazudik. Nem is tud hazudni. Különben ne félj, nélküled is felnevelik a- gyereket ... ! — Akkor mit akarnak tőlem? — Hosszan nézett rám, kicsit piros lett az arca és a fejét csóválta. — Legalább nézd meg, ha már megszületett... ! — Valami megbántottságot is láttam a szemében ... Akkor este késő éjjelig szaladgáltam motorral keresztül-kasul az utakon, elmentem Léváig meg vissza. Már attól féltem, hogy a hosszú futásban felrobban a motor. Tizenegy óra körül értem haza, anyám még virrasztóit. Várt. Levetkőztem, megmosakodtam és ezzel feküdtem le: — Szót se halljak többet az egészről! — Tőlem nem hallasz! — mondta anyám. Ügy láttam feszülten figyel, nyugtalanított, hogy mit gondol rólam. Nem szid és nem korhol, ez csodálatos. Máskor enyhébb ügyek miatt is úgy kiabált velem, hogy zengett belé a ház. Most nem, hallgat és nem nyilvánít véleményt. Üresség keletkezett körülöttem, amely a napok múlásával egyre mélyült és terebélyesedett. Történt valami a világban, ami rám is elemi erejű hatással van. Állandó társamul szegődött a gondolat, hogy valahol éppen szopik, vagy nyafog és ujjaival a levegőbe kapkod egy kis poronty, akihez valamilyen módon közöm lehet. Próbáltam a régi módon élni, nem sikerült. Üjra belemenős és féktelenül jókedvű akartam lenni, hamisnak és erőltetettnek éreztem a dorbézolást. Az ital ízlett, de gyakran lerészegedtem tőle. Ügy éreztem, valahogy nem vagyok jelen ott, ahol éppen vagyok. S az volt a legrosszabb, hogy tudtam, anyám hetente ellátogat abba a faluba. Nem mondtam neki, hogy ne menjen, azt sem, hogy menjen. Reggel elment, este visszajött, rám se igen nézett és keveset beszélt... Nagyszerűen fejlődik a gyerek, ennivaló, édes kölyök, nagy gazember. Már gőgicsél és a haját húzza mindenkinek. A szülők rendes emberek — magyarok, vetettem közbe, bár magam is tudtam, hogy ez semmit nem jelent —, rendes emberek, folytatta szigorúan anyám, senkinek semmi kifogása nem lehet ellenük. S a lány, amennyire ilyen esetben lehet, szeret engem. Ügy láttam, anyám nem bánná, ha megnősülnék. Futnak a napok, hetek, hónapok. S az a falu hallgat. Micsoda keményfejű, konok emberek! Ki tudna eligazodni rajtuk? Legalább bíróság elé idéztetnének, követelnék, hogy vegyem feleségül a lányukat, vagy fizessek tartásdíjat! Anyám ügy jár körülöttem, mint aki ellenem fordult és régen másnak a cinkosa. Ki tart hát velem ebben a dologban? S én magam, magammal tartok-e? Öt hónapig bírtam, akkor motorra ültem és elindultam hozzájuk. Véglegesen el kell intéznem ezt az ügyet, így nem lehet élni. Mit mondok majd, ha gorombán fogadnak? Mindenre találtam magyarázatot, csak arra nem, hogy miért nem jöttem már el régen? Megmondani becsületesen, hogy ne számoljanak velem! Még azt hihetik, féltem!
