Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Duba Gyula: A göndörhajú kis kölyök
• Tagadhatatlan, nagyon idegesen léptem át a kapujukat. Szívélyesen, és előzékenyen fogadtak, mint aki tegnap ment el és ma újra visszatért. — Mégis eljöttél? — mondta Ilonka. — Örülök neked. Mutatkozz be a szüleimnek! — A háznál egyszerre ünnepélyes és feszült lett a hangulat, mint amikor bekövetkezett egy régvárt és fontos találkozás. Ilonka apja ötven év körüli, szélesvállú, barnaképű ember. A tekintete olyan kemény és éles, mint a kardpenge. Barátságos, de érzem, hogy hangja mélyén visszafojtott indulatok vilióznak. — Maga az? — kérdezte. — Sokáig váratott magára! Nem volt ideje felénk nézni... ? — Időm lett volna — mondtam —, de gondolkoztam ... — És kigondolt valami okosat? — Ki... a lehető legokosabb dolgot gondoltam ki...! Asztalt terítettek és borozni kezdtünk. Nézem a kocsiban fekvő gyereket, hasonlít-e rám? Amennyire el tudom magamat képzelni öt hónaposnak — alig! A szeme meg az orra inkább az anyjáé, különben is ki állapíthatná meg ilyen emberkéről pontosan, hogy kire hasonlít ? Talán leginkább a haja ismerős, éppen olyan göndör és sötétbarna, mint az enyém. Anyámnak igaza volt, nagyon helyes göndörhajú kis kölyök. Mulatságosan gőgicsél és kis kezével a levegőben kapkod. Magyarul fog megszólalni, jutott eszembe hirtelen ... A szülők az asztal mellett ülték, Ilonka az ablak előtt állt. Beszélgettünk. Rólam. Merre járok dolgozni, mennyit keresek, milyen a munkám, hogyan élek. Szokásos ismerkedő beszélgetés. A - családomról kérdeztek, bár úgy vettem észre, sokat tudnak rólunk. Biztosan az anyámtól! Talán ezt a találkozást is közösen készítették elő. Eljön ő, mondta anyám, ismerem én, tudom, hogy eljön. Azért nem is üzentek! Rettenetesen nyugtalan lettem, úgy éreztem, szálak szövődnek körém, amelyek mind erősebben fűzik hozzám a fehér kocsiban gőgicsélő gyereket. Szinte egymáshoz pólyáinak, hogy már-már egy test, egy lélegzet és egyetlen lüktető vérkeringés leszünk. De ezzel együtt csodálatos módon az ellenállás ingere is növekedett bennem. Nem szabad engednem, semmi nem igaz ... foggal-körömmel védekezz! vicsorgattam magamra lelki fogaimat. Robbanni kész idegcsomó és úgy pörgők közöttük, mint egy szélkergette falevél. Nem bírtam tovább, váratlanul, előzmények nélkül szakadt ki belőlem: — Nem vehetem őt feleségül... — Egyszerre kristálytiszta lett körülöttünk a csend, vérem dobolásába majd belé siketültem. — Miért? — kérdezte az apja. Figyelmesen nézett. Csupa határozatlanság és kétségbeesett düh volt a hangom. — Nem tudom elhinni, hogy az én gyerekem! Értik, nem tudom ... ! — A barnaképű ember megmerevedett, aztán megrándult és felemelte a kezét, majd újra visszaejtette az asztalra. Kettőnk között folyt már csak az ütközet. Csendes volt a hangja, majdnem szomorú. — Hát, ha nem akarja, ne higgye... ! Izgalmamban hadarva beszéltem. Adják az ügyet bíróság elé, meglátjuk, hogyan döntenek. Az ítéletbe szó nélkül belenyugszom, ha kell tartásdíjat is fizetek, de nem veszem el Ilonkát, mert nem tudom hinni, nem tudom ... — Hát ne higgye — mondta még egyszer —, én az ügyet bíróra nem bízom. Attól fontosabb ... még magának is. Egyszerre valahogy lélekben összecsuklottam. Néztem a fehér kocsiban mocorgó gyereket, hallgattam gőgicsélését és néha összecsikordult a fogam, mintha csak azt morzsolgattam volna magamban: Hátha fontosabb nekem is? Auguste Rodin: Keresztelő Szent János, bronz, 1878
