Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Szabó Béla: Gábor megszökik (Részlet Steiner Gábor életrajzi regényéből)
Szabó Béla Gábor megszökik (Részlet Steiner Gábor életrajzi regényéből) Otthon Gábor kissé megnyugodott. A konyhában Fancsi nyomban mellette termett, nagy tágranyílt sötét szemében kérdőjelek villantak fel, Szidi kezében fakanál volt, a tűzhely körül foglalatoskodott, mint valami felnőtt gazdasszony. A testvérek között azonban nem nagyon alakulhatott ki beszélgetés, mert Fáni néninek első dolga volt, hogy Gábort kabátostul a szobába vezette. Ott leültette a díványra, ő pedig széket hozott magának és szembe vele foglalt helyet. A Hitetlen szobában hideg volt, de Gábor nem fázott. Higgadtan várta a további fejleményeket. Miután látta, hogy egyedül úgy sem tud zöldágra vergődni, a feszültség engedett benne és a fáradtsággal rokon közöny kezdett eluralkodni rajta. Ez a közöny Fáni nénit nyugtalanította, úgy érezte, ez a hallgatag gyerek valamit tervez, de mit? Nézte az arcát, kutatta a tekintetét, hogy valamiképp a titok nyitjára találjon. Mindenképp a gyerek leikéhez akart férkőzni, tudni szerette volna, mit gondol, mit érez, de igyekezete meddő maradt, megtört a gyerek makacs ellenállásán, hiába akart a szemébe nézni, Gábor tekintete minduntalan elkerülte. — Nézz rám, Gáborkám — kérte. — Nézek — szólt Gábor fáradtan és tekintete menekült, tárgyról tárgyra vándorolt, a tükröt, a széket, a gyertyatartót nézte, végül makacs kitartással a vékony, halvány fényű aranyláncnál kötött ki, mely fehérlő nyakához tapadt. — Szépen viselkedtél, Gáborkám — mondta halkan — ezt én soha el nem felejtem. A konyhából neszezés hallatszott. Gábor arra gondolt, hogy Fancsi újra hallgatózik, de hiába, egy szót sem hall. Nem értette pontosan, hogy mit mondott neki Fáni néni, csak kérő, alázatos hangja maradt meg benne. Azt is tudta, hogy soha még így nem beszélt vele. — Senkinek sem szóltál? — kérdezte Fáni néni. — Nem szóltam — válaszolta. A szeme akkor találkozott először Fáni néni lágy tekintetével. Szánalom, részvét ébredt fel benne. — És nem is szólsz senkinek, ugy-e? Gábor gondolkozott, mit válaszoljon, hazudjon újra vagy nem? De minek is törje a fejét — villant át az agyán — ha már hazudni kezdett, folytathatja... Mi baja történhet? Az ember hazudhat, semmi sem változik körülötte. Az ég nem szakad rá, a szája, az orra, a szeme a helyén marad. — Mit vegyek neked, Gáborkám, savanyú cukrot vagy bendreket. — Szentjános kenyeret — vágta rá Gábor elég hangosan, mert eszébe jutott, ha a világba megy, valamit ennie is kell. A szentjánoskenyér pedig elég soká eltart és édes, mint a méz, amellett sokáig lehet rágni. — Jó, veszek neked egy fél kilót. — Jó, Fáni néni. Az arany esete óta most ejtette ki először a nevét. Az asszony meg volt arról győződve, hogy nyert ügye van, folytatta hát: — És Janinak sem szólsz? — Janinak sem szólok. — Senkinek? — Senkinek. — Most hát jöhetsz ebédelni.
