Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Duba Gyula: A göndörhajú kis kölyök
apja. Szép. De mi közöm nekem mindehhez? — Te lány, nem estél egy kicsit a fejedre ? — Nem... — Riadtan villogó szemmel nézett farkasszemet és egy-egy könnycsepp ragyogott a szemén. — Na jó — mondtam röviden —, gyere velem! Szó nélkül jött, azt sem kérdezte, hova megyünk? Magam mögé ültettem a motorra és röpültünk Modorba. Az úton egy szót sem szólt, csak kapaszkodott belém. A borozóban kértem egy málnaszörpöt és két deci bort. — Szép kis meglepetés, mondhatom ... — Igyekeztem nyugodt maradni. — Beszéljünk komolyan, Ilonka. Eddig miért nem jöttél utánam, miért nem szóltál hónapokig erről a dologról? Egyenesen a szemembe nézett, úgy beszélt. — Amikor felkerestél a hivatalban, meg akartam mondani, de nagyon siettél. Nem gondolod, hogy nincs okod sietni, ha velem vagy? — Nem erről van szó — legyintettem —, de most mit csinálsz ? — Mit csinálok? Semmit... — A szemében mintha sürgető kíváncsiság lett volna, hogy mondjak valamit. — Nem akarom a nyakadba varrni magam. Azt hitted, ugye? — Hallgattam, erre kissé elcsuklott a hangja. — De azt tudnod kell, hogy a gyerek a tiéd. Csodálkozást színleltem s közben jeges hideg futkározott a hátamon. Határozott légy, gondoltam, olyan dologba mászhatsz, amiből soha többé ki nem kecmeregsz! — Uramisten, miket fecsegsz össze-vissza?! Nyakamba varrni magadat? Ilyen lehetőségről meg ki beszél? — Rágyújtottam és mintegy véletlenül szemébe fújtam egy füstkarikát. — Nekem ehhez a problémához semmi közöm. Akinek köze van hozzá, az majd — remélem az érdekedben — jelentkezik... ! Száját grimaszba csücsörítette és bólintott a fejével. — Jó — mondta aránylag nyugodtan —, ez egyenes beszéd. A te szempontodból talán igazad van, csak én tudom, hogy kié... ? Nem volt miről beszélgetnünk tovább, hát hazavittem a falujába. Otthon a helye, ne menjen nagyvárosba, ha ilyen gyámoltalan! Igyekeztem barátságosan elbúcsúzni. — Okos lány vagy, Ilonka, felejtsd el azt a szamárságot velem! Békülj ki Pistával és minden jó lesz! Egy világért nem sírt volna akkor, bár láttam, hogy nyeli a könnyeit. Hát istenem, gondoltam, kisdedóvó azért nem leszek. — Nem felejtek el semmit, de neked, ha úgy tetszik, nem kell törődnöd velem. Csak azt akartam, hogy tudd ...! Ez ragadt meg bennem a legerősebben, hogy csak azt akartam, tudd . .. Néhány nap múlva beláttam, okos lány ez! Ha sír, vagy könyörög, félannyi hatást sem ér el nálam, mint így. Csak azt akartam, tudd ... ! Először dühöngtem, hogy mit tudjak, mit kell tudnom? Később az indulatokat fokozatosan valami nyugtalanság váltotta fel és magam sem vettem észre hogyan, egyszerre számolni kezdtem a napokat. Mikor születik meg valójában ... ? Hohó, mondtam erre magamnak, megbolondultál? Elment az eszed, te ökör... ? A lelkinyugalmam a poklok legmélyére került. Állandó rosszérzés szorongatott, nem kibírhatatlan, de nyugtalanító. Szerencsére újra keletre utaztam és itt végre sikerült valamennyire megfeledkeznem az egészről. Kissé megnyugodtam. Ilonka mint távoli, homályos ködkép jutott nagynéha az eszembe. A tevékeny és eseménydús élet sok mindent el tud feledtetni az emberrel. Én meg különösen belévetettem magamat, hogy elfelejtsem számolni a napokat. Emlékszem, sápadt márciuseleji napon robbant a bomba. Táviratot kaptam, hogy menjek a fiam keresztelőjére. Na szervusz világ! Dehogy megyek, eszemben sincs. Hónapokig felém se néz s akkor egyszerre keresztelő? Nem is mentem, táviratot sem küldtem, leráztam magamról mindennemű felelősséget, mint a vízből szárazra futó kutya rázza ki bundájából a vízcseppe- ket. Ebben az időben nagyszerűen éreztem magam. Jó érzés, ha valaki erős és határozott, ha magabiztos. Nem dől be egy számító nő mesterkedésének, aki meg szeretné fogni magának. Abból nem eszel, kislányom, gondoltam vidáman,
