Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Duba Gyula: A göndörhajú kis kölyök
szólt semmit és magam is meghökkentem, hogy milyen közömbösen válunk el egymástól. De ha te is így akarod, fiam, legyen ... ! Néhányszor találkoztunk még, aztán sokáig nem gondoltam rá, keleten jártam, szerelőúton. Egy élelmiszeripari üzembe szereltünk fel automata gépeket. Sokat költöttem, de még többet kerestem és esténként sokat csavarogtam a falusi lányok után. Aludni nem jutott időm. Amikor végre hazakerültem, egyetlen vágyat éreztem, kipihenni magamat. Ördög tudja, Ilonka hogyan jutott az eszembe! Valószínűleg kellett valami itthoni iz, vagy hang, ami a hazaérkezés érzését megerősíti bennem. Ittam két üveg sört a Grandban, aztán elmentem és kihívattam a hivatalából. Sokáig váratott magára és ez feldühített. A fenébe ennek a békának, mit gondol ez? Várakoztat, mint egy baleket! Végre jött és láttam, hogy frissen fésülte a haját és a száját kifestette. Sápadtnak látszott. — Ahoj, Ilonka. Na hogy élsz?... — Jól — mondja —, egészen tűrhetően ... — Nem felejtettél még el? — Nem... néha még-az eszembe jutsz. — Sokszor? — Hát... amennyiszer akarom, annyiszor... — Ez is valami — mondtam —, remélem gyakran akarod ... ? — Egyszerre tartózkodó lett. — Talán nem is olyan gyakran ... — Habozott. — Bár az utóbbi hetekben elégszer... — Enyém vagy, gondoltam, hatottam rád és ez a lényeg. Amikor akarom, akkor találkoz- hatom veled, mert biztosan eljössz ... ! Közömbös dolgokról kezdtünk beszélgetni, mit csinál, hova jár, amióta nem találkoztunk, nem békült-e ki Pistával. Mondta, hogy nem és nem is akar. Gondolkoztam. Már ma este találkozzak vele? Kutya fáradt vagyok. Eh... és a beszélgetésünk egyszerre céltalan szófecsérlésnek tűnt. Miért vagyok még itt?... kérdeztem magamtól, jó hogy nem ásítottam. Búcsúzni akartam, amikor habozva mondani kezdett valamit. — Te Milán ... — Elakadt és zavartnak látszott. Idegesen megfogta a karomat, majd elengedte, öntudatlanul tördelte a kezét és elnézett mellettem. Türelmetlen lettem. — Mondd már, de gyorsan, mert sietek! — Minden porcikám menni akart. Elvörösödött és egész gorombán rámkiabált. — Menj hát a pokolba, ha úgy sietsz! Ki tart vissza? Eridj már! — Csak bámultam, hogy mi történt vele. De hát minek kezdjek felesleges vitát? Megértem én, hogy ideges, eléggé félvállról beszélek vele. — Na mondd már — szóltam rá nyugodtabban —, mondd, hogy mit akarsz... ! — Szinte úgy láttam, kínlódik magával, néha felnéz, már-már mondaná is, aztán újra lehajtja a fejét és hallgat. Végre halkan azt mondta: — Most nem, talán majd máskor ... — Akkor szervusz — köszöntem el tőle —, addig is élj boldogul és légy jó kislány! Nem volt szerencséje, nem tudta megmondani, amit akart. Két nap múlva már újra úton voltam és majd fél évig csavarogtam az országban, szereltem az automata gépeket. Őszintén szólva jószerével eszembe sem jutott, mert az ember feje nem arra van, hogy hetekig törje minden apróságon. Csak amikor hazakerültem, mondja az anyám: — Na fiam, amit kerestél, megtaláltad. Egy lány járt itt utánad. Állapotos ... hetedik hónapban ... — Hol van? — A fene egye meg, gondoltam, a fene egye meg az egészet... — Alig félórája ment el. Sírt. Tudom, gondoltam, persze, hogy sír. Az lenne a legfurcsább, ha nem sírna. Én is sírnék az ő helyében. Egyedül csak az állomáson lehet. Motorkerékpárral rohantam be a városba, az állomásra. Egész úton kilencvennel hajtottam, süvítő melódiákat fütyült fülembe a szél. Szemüvegem nem volt, a rohanástól erősen könnyezett a szemem. A fene egye meg, szívtam a fogam kegyetlenül, ebből meg mi lesz... ? Ott volt, a váróteremben ült. Két kezét összekulcsolta a ballonkabátja alatt domborodó hasán. Furcsa és kényelmetlen érzés ránézni a hasára, amikor én karcsú lányként ismerem. Szeme riadtan, de elszántan villant, ahogy meglátott, azonnal láttam, hogy teli van mindenrekész várakozással. Életemben talán először nem tudtam, hogy mit mondjak. — Te kerestél? — kérdeztem. — Igen... — Miért... ? — Nem látod? Anya vagyok. — Nagyszerű. S ezt nekem feltétlenül meg kellett mondanod? — Meg kellett mondanom, hogy te vagy a gyerekem édesapja... — így mondta, édes
