Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Duba Gyula: A göndörhajú kis kölyök
Duba Gyula A göndörhajú kis kölyök Mindennek az oka, hogy pocsék idő volt május elsején. Nem szórakoztatott a járdán álldogálni és nézni a felvonulást. A város felett borús ég, az utcán hűvös szél és szemerkélő eső, csodálom azokat, akiknek van kedvük felvonulni ilyen időben. A zászlók kókadtan, nedvesen csüngnek, a transzparensek ordító betűiből színes patakok indulnak és az emberek nyakába folynak, ki az ördögöt érdekel ilyen elázott manifesztáció ? Igor, a barátom is így gondolkozhatott, mert azt mondta, gyerünk a Grandba egy sörre! Gyere Milán, mondta, elmanifesztálgatunk mi sör mellett is! Egy kutya, gondoltam. Sörözni, vagy manifesztálni teljesen egyre megy! Pokolian rosszkedvű voltam, unatkoztam és magamban káromkodtam az esőre. Eszembe jutott, hogy be kellene ülnünk az Igor kocsijába és addig futni keletnek, vagy nyugatnak, teljesen mindegy, amíg szép időt nem találunk. Ragyogó, simogató meleget és szikrázó, fényes napsugarakat, ahol a nők arcán már ott viháncol a tavasz és az embernek a szemébe nevetnek. Ahogy az alacsonyan csüngő, csúf szürke felhőre néztem, egyszerre ettől is elment a kedvem. Ez a gusztustalan mosogatórongy egészen biztosan betakarta ma az egész világot! A világból nem futhatunk ki még Feliciával sem... Keserves lelkiállapot. A kávéház felé vezető átjáró alatt egy lány állt. Összenéztünk Igorral. Miért ne vinnénk fel magunkkal? Elfelejtettük, hogy unatkozunk. Egész jó nő, bár nem szépség, szolidan öltözködik és nem festi a szemöldökét. Elszórakozunk vele, talán ha az égbolt kiderül, el is visszük valahová kocsival! Odamentem hozzá, mondom neki, hogy ha nem haragszik, meghívjuk egy félldtemyi feketére ... ! Annyira nem jön ... ? Akkor valamivel kevesebbre, legalább addig, amíg ez a csúnya felhő elkotródik a város fölül... ! Elnevette magát. A lépcsőn előreengedtem, és jól megnéztem a lábát. — Cigarettát... ? — kínáltam meg az asztalnál, de csak a fejét rázta. — Rágógumit? — ajánlotta előzékenyen Igor. Nevetett. — Köszönöm, nem kérek semmit. — Hozattunk neki egy feketét, magunknak meg két-két üveg sört, egy üveggel tartalékba, hogy kéznél legyen. Közeli faluból való lány, Ilonkának hívják. Bratislavában dolgozik, hivatalnok egy építészeti vállalatnál. Reggel jött a városba, részt vett a felvonuláson, s amikor integetve elvonultak a díszemelvény előtt, kilépett a sorból és megszökött a társaságától. Gondolta, fél kettőig beül valahová. Akkor megy a vonatja haza. Mindezt egyfolytában elmondta, aztán ránk nézett, hogy na, most már szórakoztassuk! Igornak a sörtől elnehezedett az agya, szótlanul cigarettázott, de én nem tudok hallgatag maradni, ha nő ül mellettem. Annyit beszélek ilyenkor, hogy a nőnek belé kell szédülnie a szótengerbe. De ez az Ilonka meglepően komoly lány, a bomba dolgokon tiszta szívből tud kacagni, de akármin nem nevet. Néha meg, amikor magam is éreztem, hogy se füle, se farka marhaságot mondok, olyan csodálkozva nézett rám, hogy szinte zavarba jöttem. A végén keservemben újra káromkodni kezdtem. Micsoda nő, nem értékeli a jó nagy marhaságokat, hát hogyan kell ezzel beszélni, hogy jól szórakozzon ... ?! Igor egészen csüggedt lett ezalatt, a társalgás nem szórakoztatta, lógott a feje és bánatában a söröspoharába szórta a cigarettája hamuját. Keservében
