Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

Valahol mélyen hirtelen megremeg bennem egy régóta hallgató húr, s hangjától melegen árad el bennem a hála Zjama iránt, aki ennyire ragaszkodik hozzám. Bár jól tudom, útközben semmi hasznát sem veszem, csak terhemre lesz, veszélybe sodor, mégis kiszökik a számon:

— Ha útközben megmukkansz — véged.

Zjama keze a sötétben megkeresi a könyökömet, gyengéden, hálásan megszorítja.

... Megint gyöngül a láng, beljebb lököm a tűzbe a megszenesedett tuskót. Zjama arca elé tartja kezét, hogy szemébe ne hulljanak a szikrák. Csendesen megkérdem:

— Mire gondolsz, Zjama?

— Mi van?

— Azt kérdem, mire gondolsz?

— Hát csak úgy... Anyám jutott az eszembe ... Takarítónő az iskolában . .. Nehéz az élete ...

— Hagyd abba.

— Mindig azt mondta: Zjama, rossz véged lesz. Nagyon okos asszony az anyám.

— Kevesebbet töprengj, Zjama. Gondolkozni fényűzés, nem illik a tajgába.

— Nem élhetek anélkül, hogy ne gondolkozzam. Ügy látszik, ilyennek születtem. Nevetséges, de egyszerűen képtelen vagyok gondolkozni. Egyáltalán élhet az ember anélkül, hogy gondolkozna?

— Zjama, az idegeimre mész. Tudod, a primitív embereknek is vannak idegeik. Elalvás előtt nem szeretem a fekete mágiát. Menj aludni, jobb lesz.

— Nincs kedvem aludni. Nem tudom, mi van velem, de nem akaródzik aludni... Irigyellek téged. Furcsa, de én soha sehol sem jártam. Egész életemben iratokat hamisítottam másoknak, de én magam eredeti okmányok szerint éltem. Beteg a mamám, aztán bárhova mész, mindig a milícia szeme előtt vagy.

— Menj aludni, Zjama. Lesz még időd elég, hogy a mamádra gondolj. Ma korán kelünk. Sietnünk kell, hogy el ne kapjon a hó. Menj aludni.

— Jól van. Aludni fogok. Megpróbálok. Persze nem tudom, sikerül-e.

Zjama magára teríti tengerészköpenyét, oldalára fordul, s álmosan motyogja:

— Hiába, biztosan’ rossz végem lesz.

Máris elalszik, gyerek módjára tenyerét

a térde közé szorítja. Utoljára jött álom a szemére. Nincs más kiút. Ha szökni hagyom, akarva vagy akaratlanul nyomunkra vezet valakit. Vagy ő, vagy én. Nem lett volna szabad összeszűrnöm a levet ezzel a Zjamával. Nem tudom, miért is reménykedtem benne, hogy elég ereje

lesz eljutni legalább odáig, ahol majd elválunk egymástól. Bizony, ez az utolsó álma. De ahogy a vitorlavászon köpenybe burkolt emberi testre nézek, sehogy sem tudom legyőzni a gyöngeség érzését, amely ott motoz az egész testemben, a két kezemben.

Könnyedén megrázom Zjamát. Sokáig forgolódik, dünnyög valamit az orra alatt. Aztán a könyökére támaszkodik és álmosan megkérdi:

— Te vagy az, Szergej?

Nem tudok az arcába nézni. Felállpkr hátat fordítok neki.

— Kelj fel. Indulás.

Zjema ijedten, csendesen kérdi:

— Hova megyünk, Szergej? Hisz még éjszaka van!

— Kelj fel, ha mondom. A köpenyedet hagyd itt. Nem lesz rá többé szükséged.

Hátam mögött motozást hallok: Zjama feltápászkodik.

—1 Ha tudtam volna, Szergej . . .

Keresztül csörtetünk a sötét erdőn, a Jenyiszej partjára. Gyerek módjára nyafog a hátam mögött:

— Ne tedd ezt, Szergej. A mamám nagyon, nagyon beteg. Kövei vannak.

— Hallgass, te piszok, nem kérdeztelek.

A part közelében rászólok:

— Menj előre.

Nem látom az arcát, de tébolyult suttogásából megértem, mi megy végbe benne. Egyszerre érzem, hogy nem teszem meg, nincs hozzá elég erőm. Dühös vagyok a gyöngeségemre, szinte gyűlölködve mondom:

— Menj már, te ronda!

— Szergej!

— Menj!

Bizonytalan léptei elvesznek valahol előttem a sötétben.

Amikor visszatérek a tűzhöz, Gramofon már nem alszik, lábát maga alá húzva, törökösen ül, összehúzott szemmel mered a lángokba. Kutyamód kiugró álla mozog: eszik. Csámcsogva megkérdi:

— Elintézted ?

— Hallgass.

Gramofon hangja barátságosan, hízelgőn cseng:

— Értelek, magamról tudom: nem valami kellemes érzés. Mégis csak eleven lélek volt...

Hallatlan indulat vesz erőt rajtam.

— Hallgass, te piszok! Mit tudsz te a lélekről? Rondaság vagy, penész a moslékon. Ha még egyet mukkansz, téged is elintézlek.