Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
Gramofon elhallgat. Megint eialszom. Ráz a hideg. Nem próbálok már hazudni magamnak. Minden világos előttem. Megint rám tör a malária. Magamra húzom a matrózköpenyt. A borús őszi reggel fényében Gramofon képét még ellenszenvesebbnek, még laposabbnak találom, mint máskor. Várakozásteli pillantást vet rám: — Beteg vagy? — Semmiség, mindjárt indulhatunk. Megpróbálok feltápászkodni, de vakító fehérség sújt a szemembe. Tótágast áll a tajga. A fejem mintha óriási, sustorgő homokkal teli gömb lenne. — Itt hagysz? — Ragályos betegséged van. — Egyedül nem jutsz el sehová. A magányos embernek a tajgában egy-kettőre vége. — Elmegyek, és hogy eljutok-e valahová, majd eldől. Ha itt maradok, mindketten biztosan felfordulunk. Hisz már ennivalónk sincs. — Ronda alak vagy te. Gramofon! — Mint mindenki. — Ebben igazad van. — Te is itthagynál engem. — Itthagynálak. — No látod. — Hát akkor menj. — Zjama köpenyét itt hagyom, talán hasznát veszed . . . Nyakig betakaródzom. Gramofon elmegy, vesztébe rohan, senki sem tarthatja vissza. Ilyenkor már az ösztön hajtja az embert. Igaz, az ő helyében ugyanazt tenném én is. El is pusztíthatna, hogy elvehesse a holmimat. De nem meri megtenni, fél. Nemcsak tőlem fél, Szergej Carjovtól, hanem a múltamtól is . .. Most aztán minden egy dolgon fordul meg: elkap-e a hó vagy nem kap el. Lehunyom a szemem, s a meredek szirtröl, a három pálmafa felől lázas álom hömpölyög felém ... A leégett tűzrakás, egy rakás hamu mellett ébredek fel. Gramofonnak már nyoma sincs. Zjama köpenyét is hiába keresem: Gramofon mégis magával vitte. Közömbösen pillantok fel az égre, amelyről rongyos vitorlák közül hidegen néznek rám a csillagok. Jéghidegen néznek! 17. Arra ébredek, hogy kiabálnak, aztán hangosan becsapódik az ajtó a folyosó végén. Ölomnehéz, feszült csend zuhan rám. Mintha üvegbúrával választana el az élettől. A csendben élesen belém hasít minden nyomorúságom. Elkiáltom magam: — Nővér! Senki sem felel. — Nővér! Nincs válasz. Kibírhatatlan a csend. Két kezemmel a padlóra támaszkodom és minden erőmet megfeszítve lemászom az ágyról. Az ajtóig mászok, kijutok a folyosóra. Kerget a csend. Fejemmel döngetem a zuz- marás ajtót. Hirtelen éles fény hasít a szemembe. Vakító fehér háttérben fokozatosan kirajzolódnak a tárgyak, fák, emberek. Fekete alakokat látok egy közeledő kutyaszán körül. Talpuk alatt fülsiketítőn ropog a hó. A szán mellett hajadonfőtt, térdig a hóban gázol a mongolos képű ápolónő. Tapossa a havat, semmit sem lát maga körül, csak azt nézi, ami a szánkasban fekszik. Nem sír, nem jajgat, csak nézi, ami a szánon fekszik. Hangosan beszél a csend: tudom, mi hever a szánon. Nem akarom többé hallani a csendet, nem bírom idegtépő üvöltését. Ordítok, ordítok kínomban, szégyenemben, amit érzek, arra nincs szó: — A-á-á-á . . . Valakinek a keze alám nyúl, fölemel, óvatosan bevisz a melegre. Nem nyitom fel a szemem, nem merek az arcukba nézni. De minden szavam mintha mázsás követ hengerítene le a vállamról: — Fogságból szöktem meg ... A nevem Carjov ... Szergej Carjov ... Szergej Alekszejevics.
