Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

— Hallod, pajtás, — mondom a i'iúnak, maradj csendben, amíg itt áll a vonat, szerzek valami harapnivalót. Még messzi az út az Angaráig.

A gyerek cinkosan rámkacsint.

Menet közben leugrok a vagon lépcsőjéről, eltűnök a vonal mellett ültetett kis erdő sötétjében. Kijutok az útra és a falu felől megyek tovább az állomás felé. A tér üres, csak a pályaudvar bejárata előtt, a megvilágított lépcsőn áll egy bajuszos mili- cista. Visszavonulni késő — a bajszos rég meglátott, így hűt nyugalmat színlelve megyek a téren álló kioszk felé. Még nyitva van, beszélgetni kezdek az elárusítónővel, hStamon érzem a milicista fürkésző tekintetét: figyel. Vásárlók ezt is, azt is, hogy halogassam az elháríthatatlant. A fürge elárusítólány csodálkozva felhúzza festett szemöldökét: micsoda vevő! Amikor végre rászánom magam, hogy mindenféle elemózsiával megrakodva elbúcsúzzam, a milicista ott áll mögöttem, alig öt lépésre. Közömbös képet vág, csak a szeme sarkából . figyel. Ö, milyen csúnyán néz! Most minden egy pillanaton múlik. Egy lépést teszek feléje. Kiszáradt ajkamon meggondolatlanul kiszökken, ami éppen az eszembe jut:

— Hallod, őrmester, az egyik fékező- padon egy fiú utazik. Szedd le a vonatról, mert még bajbakeveredik.

A bajszos válaszképpen szalutál.

— Hol van ?

Rendben van: ott a sötétben, a szerelvények között könnyebben meglépek, mint itt, a nyilt téren. Együtt megyünk végig a sínek mellett, állandóan magamon érzem a milicista szúrós, fürkésző pillantásait. A vagonok alatt a kocsimesterek lámpáinak fényei úsznak, fémes koccanások kíséretében. A fékpados kocsinál megállók:

— Itt van.

Az őrmester meggyújtja zseblámpáját.

— Kelj fel, drága elvtárs, megérkeztünk!

A fiú homlokát ráncolva mered a vakító

fénybe, aztán szótlanul feláll és engedelmesen leszáll a vagonról. A szeme egy pillanatra megakad rajtam, csöppet sem gyerekes haraggal, megvetéssel mondja:

— Ó te!

Meglepetésemben elvesztem önuralmamat. Kezemből a földre hullanak a perecek, sütemények, cukorkák. Az őrmester megint szalutál:

— Magát mfeg, polgártárs kérem, szintén jöjjön velem. Jegyzőkönyvet kell felvenni.

Felbecsülöm a helyzetet, igyekszem nyugodtan válaszolni:

— Sietős az utam, őrmester elvtárs. nincs időm. Tégy jót valakivel és ráfizetsz...

Egy üres pőrekocsi gördül el mellettünk. Elkapom a szélét, keresztül vetem ma-, gam rajta, a túlsó oldalán leugrok:

— Állj! Állj, mert lövök!

Hátam mögött mintha riasztó játékpisz-< toly puffogna: valóban lövöldözni kezd. Tovább rohanok, átbújok a vagonok alatt,, menekülök a vasútvonalon túl világító fények irányában. De hirtelen valaki teljes- súlyával a nyakamba ugrik, elkapja torkomat. Fuldokolva, rekedten hörgöm:

— Eressz el, ördög, megyek magamtóL

15.

Az álmom elhessen, de nem nyitom fel a szemem. A hallás helyettesíti most a látásomat is. Összefogdosok minden véletlenül elejtett szót, elraktározom az emlékezetemben, mint a fösvény ládájában az' aranyakat. Mindegyikük a pusztulásomat és a menekülésemet jelentheti, tájékozódást nyújthat, veszélyre figyelmeztethet és jó hírt is hozhat. Aztán meg — félek,, hogy valami eltereli a figyelmemet kitűzött célomról.. .

Hallom, hogy a folyosón, szobám ajtajával szemben Szima a zokogó Galja lelkére beszél:

— A te állapotodban, galambocskám nem szabad így . elhagynod magad. Ne csak magadra gondolj ...

— Talán magamra gondolok!

— Elvégre az ember nem porszem — nem veszhet el, biztosan megtalálják. A környékbeliek rénszarvasokkal fésülik át a tajgát, helikopterekkel keresik, te meg úgy siratod, mintha már el is temették volna. Mit segítsz a könnyeiddel ?... Ö te,, lehet, hegy Nyikoláj valami téli tanyán ül most a kályha mellett és mosolyog a bajsza alatt.

— De hisz még meg sem mondtam neki...

— Nagyon jól tetted, ha majd hazajön, kétszeres lesz az öröme. Én leszek a komaasszonyod ... No csak, no esek, elég volt a sírásból, csacsikám. Eredj, ülj a beteg ágya mellé. Hamarosan elő kell készíteni az infúziót. . .

Hallom, hogy Szima nehézkes léptekkel a folyosó túlsó vége felé megy. A mongolos képű ápolónő leül mellettem a székre. Magamon érzem a tekintetét, — mereven, fürkészőn, ellenségesen néz. Régebben mások ellenszenve lepergett gyűlöletem pán-