Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

bármelyik házban találok. Tehát csak vihar kell. Semmi más, csak egy éjszakai vihar.

Furcsa, ha közeledő szabadulásomra gondolok, bizonytalan elégedetlenséget érzek önmagammal — mint az a sánta alak a hadifogságban, aki minden ok nélkül vérig sértett valakit... A borzas legény, aki kutyaszánon ment a körzeti székhelyre az orvosért, még mindig a tajgában bolyong... Igyekszem leküzdeni az álmosságomat, meg akarom kérdezni az öregasszonyt, mi van a fiúval, de mire kimondanám, már’ el is feledkezem róla.

14.

... Le kell szállnom ezen az állomáson — le is szállók — a csavargó világ legelemibb törvényei, az egészséges ész minden parancsa ellenére. Megállók az állomás előtt a téren, megismerem és nem is ismerem meg a szülővárosomat. Nem, ez már nem a háború előtti Juzsnogorszk: a susogó akácok között széles sugárutaikkal új város int felém új házakkal, új színekkel és új szagokkal. Nekivágok a sötétnek, ismeretlen utcákon megyek végig, keresem a gyerekkorom nyomait, önmagamat. De az útkereszteződéseken szétfutó utcák semmiben sem különböznek egymástól, csak a városon túl, a hitrovi tó partján bukkanok rá a' múlt apró szigetére. Mintha az óriási gyár sivár fala egyenesen a vízbe lökné, mint sok évvel ezelőtt, még mindig ott áll az öreg Istenes-Gurjan háza, derékig a földbe süppedve, mind a négy sarkán rokkantan. Nem egyszer és nem kétszer menekültem ide a verés, megszégyenítés elől. Az öreg egymaga lakott a tóparti lejtőn, naphosszat hulladékfából mindenféle játékszereket faragott nekünk, külvárosi suhancoknak.

Sokáig kopogok az ismerős ajtón. Testes, vastag ajkú, zsíros kötényes öregasszony nyitja. Vastag konyhaszag üti meg az orrom. Az öregasszony kérdő pillantást vet rám, szeme fakó, zsíros ujjait kötényébe törli.

— Ki lakik itt most?

— Hogy-hogy kicsoda? — A vénasszony gyanakodva végigmér tetőtől talpig. — Mi lakunk itt. Kaskinék.

— Már régen ?

— Azóta, hogy Istenes-Gurjan meghalt.

— úgy•• •

— Maga kicsoda, a rokona talán? Ha a rokona, megmutathatom az adásvételi szerződést meg a városi szovjet végzését.

Még utánam kiált:

— Mindenféle emberek járnak manapság ...

Aztán sokáig heverek a fűben az állomási töltés alatt, tenyeremet a fejem alá teszem, nem gondolok semmire. Most igazán úgy érzem, csak álmodtam a gyermekkoromat. A földön még nyoma sem maradt. Tehát nem is volt.

Mélázásomból egy mozdony elnyújtott sípszava zökkent ki. Fölöttem tehervonat dübörög, lassan gyorsít fel nagyobb sebességre. Felfutok a töltésre, elkapom a mellettem elrobogó fékezőpad kapaszkodóját, felhúzom magam a lépcsőre s szemben találom magam egy lenhajú, nagyszemű,, vagy tizenkét éves fiúval, aki fontoskodva trónol egy kiterített darab zsákvásznon.

A fiú jóízűn majszol egy darab kenyeret, és barátságosán odább húzódik:

— Ülj le, van itt hely elég.

— Nem kergetsz el?

A szomszéd kettétöri a karéj kenyeret, felét a kezembe nyomja:

— Messze utazol?

— Azt hiszem, messzibbre nem is lehet.

— Talán egy az utunk?

— Te hová indultál?

A fiú teli szájjal magyarázza:

— Az Angarához. Hallottál róla? Ott van az apám. Születésem óta nem láttam. Mama azt mondja, hogy eltűnt. Pedig én tudom: ahova mindenki megy, oda megy ő is. Márpedig most mindenki az Angarához megy...

— Messzi útra indultál, barátocskám ...

— Eljutok a végére. Ott majd odamegyek a főnökhöz, megkérdezem tőle: hol dolgozik Pál Palics Gorobcov? Mert az apámat Pál Palicsnak hívják. Engem meg utána Szergej Palicsnak.

Tovább beszél — lelkesen, forró hittel, összehord hetet-havat, én meg hiába erőlködöm, nem tudom lenyelni a keserű gombócot, amely megint a torkomat szorongatja. Mire gondolok? Ki lehet fejezni szegényés emberi szavakkal? Öt ujjammal beletúrok a fiú szalmaszínű üstökébe:

— Hej, Szerjozsa, Szerjozsa, majd összeakadsz te is pajtás a magad Albert Ivano- vicsával! Az lesz neked az Angara!

A fiú elhallgat, figyelmesen gondolkozik szavaim értelmén. Aztán homlokát ráncolva mondja:

— Nem akadok össze vele.

Lassít a vonat. A vasútvonal mellett szaporodnak a falusi utcák meg a házak, este van már. Mielőtt az állomásra érnénk, le kell szállnom, hogy kikerüljem a vasúti őrséget.