Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

kupéba szorult nyugtalan emberi habarék, fekete mint a kátrány, és csak a kerekek kattogásából sejthető, hogy mozog a szerelvény. Az ajtó fölött reszkető sárga folt a kalauz lámpása. Homályos fényében az arcok sárgák és kísértetiesek. A pad alatt fekszem, arccal a folyosó felé, mindenfelől körülvesznek a testek és a batyuk. Fölöttem — nyögések, suttogás, káromkodás kavargó örvénye. Egyetlen szó, kurta és pucér, mint az ostorcsapás hullámzik a vagonban ide-oda. Minden formában ragozzák: az egyik keserűn, a másik aggódva, a harmadik bosszúálló reménységgel. Zokog ez a szó, sóhajtozik, részegen kiabál és kéjesen vihog. Hallatára az ember vissza-' fojtja lélegzetét, szájából kicsordul a keserű nyál. Gyermekkorom óta ismerem ezt a szót, de még sohasem éreztem, hogy ennyiféle a jelentése:

— Kenyér.

— Kenyér.

— Aszály.

— Nehéz tavasz lesz.

— Valahogy csak kihúzzuk.

— Egyik baj követi a másikat. A háborút átvészeltük, ránkszakadt az éhínség.

— Most a legfontosabb — ne keltsünk pánikot.

A kocsi sarkában másféle a beszéd:

— Nesze.'

— De jó ízű.

— Rossz nekem nem kell. . .

Önkéntelenül arrafelé nyújtom a nyakam.

Máris éhes, keserű görcsbe rándulnak az izmaim: két ember eszik. Titkolódzva, lopva esznek, szemük óvatosan jár erre-arra. Annak, aki velem szemben ül, az arca mintha feloldódna ritkás, petyhüdt arcán kiütköző szakállában. Már nem is harapdál falatokat, a karaj kenyérből, hanem puhán és fogatlanul tépdesi fonnyadt, öreges ajkaival. Nem tudom levenni róla a szemem. Magához húzza tekintetemet a kenyér. Hatalmába kerít. Kemény, petyhüdt ajkak majszolta karéj kenyér. A tekintetünk találkozik. A másik lassan leereszti a padlóra lábát, kapcáját gombostűvel tűzte meg a bokáján. Orromat megüti a ki tudja mióta mosatlan, izzadt láb bűze. Felfordul a gyomrom, szédül a fejem, köröskörül minden mintha bizonytalan ködben úszna. Egy borízű hang a fülembe súgja:

— Gyere csak közelebb... Nesze, egyél... Egyél, ne félj, nem loptam... Hova utazol?... No egyél, egyél.. . Nekem nem kell... De te erős fickónak látszol ...

— Mi hasznát veszem az erőmnek?

— Én leszek a fej, te leszel a kéz. Közös konyhára dolgozunk, ne félj, nem veszünk

el.

— Mi szükséged van rám?

— Hát majd segítsz, együtt dolgozunk...

— Feketézéshez nem értek.

— A te dolgod az lesz — fogd amit látsz és vidd minél messzebbre.

— Ugyan eredj ...

— Ha olyan büszke vagy, akkor nyeld az éhkoppot.

Abban a pillanatban a kocsi túlsó végéből mint a szellő, ér fülemhez a figyelmeztető suttogás:

— Milicia, milicia.

Ezt a szót is minden elképzelhető esetben ragozzák, akárcsak az imént a kenyeret. Fülem mellett elhallgat a borízű suttogó hang. A vagonon keresztül — helyemről jól látom — egy ember jön egyenesen felém, keresztúllép az emberi testekén és batyukon, és a sok görnyedt alak világában szinte óriásnak látszik. Óriási és hatalmas rajta minden — a lépésétől kezdve széles arcáig, nagy szeméig. Egyik kezében petróleumlámpás, amellyel belevilágít a sötét zugokba. Jobb kezét a revolvertáskáján tartja. Most eltakarja előlem az ajtó fölött levő lámpát, szemem előtt megáll egy csizmás láb, a csizmán nedves sárcipő. A lámpa fénye nő, egyre élesebb.

— Ki van ott, bújj elő!

Elsőnek a szomszédom mászik ki, morogva és csendesen káromkodva. Fejem fölött a hang mérgesen, gúnyosan cseng.

—. Ni csak! Adj isten! Régi ismerős!... Hej, Hizsnýak, Hizsnyak, hány nénikéd van neked! Az egész uniót kifosztod, hogy legyen mivel jóllakatnod a nénikédet! Ö, látom, segédet is szereztél. Hogy úgy mondjam, teljes személyzettel indultál útnak ... Hé, te legény! bújj elő ... No, látom, a vevőnek jó a szeme . . . Gratulálok! Rég veled van már?...

Sietve a szavába vágok:

— Egyedül utazom.

Rám néz, összehúzza szemét, mintha éles fénybe nézne, szeme sarka meg-meprándul.

Négy, legfeljebb öt évvel lehet öregebb nálam.

— Honnan jön?

Érzem, hogy keményen áll a lábán. Hirtelen önkéntelenül furcsa vágy vesz erőt rajtam, hogy különös szavakat mondjak neki, olyasmiről beszéljek, amiről még senkinek sem szóltam, hogy megértsen engem, és legalább tekintetével, kézmozdulatával átadja nekem erejének és meg