Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

— Azt gondolod — gennyes nyáltömlő- gyulladás ?

— Szerintem, Ivan Antonovics tipikus eset: nyálkagyülem, piros foltok, fluktuáció. Meg láz.

— Panaszkodik?

— Hallgat. Sokat kibír. Csak azt kérdezte, levágják-e a lábát?

— Pokoli fájdalmai lehetnek. Hová valósi ?

— Iratokat nem találtunk nála. Valószínűleg az expadícióhoz tartozik.

— Ez most nem fontos. Eszik?

— Csak tessék-lássék.

— Értettem. Készítsen elő mindsnt, Szi- mocska, amire szükség van. Megpróbálunk megint táncost faragni a fiúból.

— Adja isten.

Lépéseket hallok. Egyre közelednek — határozott, kimért léptek. Alvást színlelek. Recseg a padlódeszka, valaki könnyedén leül az ágyam mellett a székre. Nagy hideg ujjak, még dermedtek a hóvihartól, fonódnak a csuklómra. Hallom saját érverésemet. A mellettem ülő ember felől olcsó dohány szaga és birkabűz üti meg az orromat. Kissé felnyitom a szemem, nagy darab, himlőhelyes képű doktor bácsit látok, lehet vagy harmincöt éves, a fehér orvosi köpenyt sebtében húzta fakó vászonzubbonya fölé. Figyelmesen nézi zsebórájának másodpercmutatóját. Ripacsos bőre alatt az arcán játszanak az izmok. Hát ilyen vagy, Ivan Antonovics! A doktor zsebre teszi az óráját, fürkésző, velőig ható pillantást vet rám.

— Ugye nem alszol ?

Felnyitom a szemem.

— Nem alszom.

— Faj?

— Vágni fogja?

— Igen.

— Egészen levágja?

— Meglátjuk.

— Nem hagyom levágni a lábam.

— Félsz?

— Gyermekkoromban leszoktam róla. De inkább a koporsó, mint a lábatlan élet.

— Táncolni tudsz?

— Néha szoktam.

— Ne félj, fogsz még.

Ivan Antonovics feláll — medveszerű, széles vállú ember, inkább zömök, mint magas, ferde vágású szemében jókedvű szikrák.

— Nos, szedd össze magad — mindjárt kezdjük.

Kimegy a szobából.

— Szima, hamarosan meglesz?

— Öt perc múlva, Ivan Antonovics. Hallom, hogy becsapódik a külső ajtó.

Kevés hideg levegő árad be a szobába. Hangot hallok:

— Ivan Antonovics, nem találkoztak?

A doktor basszusa szinte lágyan cseng:

— Nem találkoztunk, Galja.

— Lehet, hogy elkerülték egymást?

— Biztosan úgy volt.

—~A Farkasszurdokon keresztül jött?

— Azon, Galja.

— De hisz ő is arrafelé ment...

— Galja, leikecském, magad is tudod, hogy a tajga nem irkutszki korzó.

Szima hangja vet véget a. szomorú beszélgetésnek:

— Szilovna, hozz vizet! x A folyosó mélyéről, mintha a túlvilágról

jönne, érkezik az öregasszony válasza:

— Máris hozom.

— Készítse elő a beteget, Szima.

A rekedt hang nyugalma rám is átszáll. Hinni kezdem, hogy minden szerencsésen rendbe jön: eljutok Sackba. Hogy semmire se gondoljak, lehunyom a szemem és számolni kezdek: ,,Egy ... kettő . . . három ..." Száz után élőiről kezdem: „Egy ... kettő ... három . . .“ De ekkor felemelnek az ágyamról, kemény, hideg lapra fektetnek. Mintha álomban hallanám, hogy suttognak fölöttem:

— Óvatosabban, Szilovna. Fogd meg a bal lábát. Takard be.

— Milyen könnyű.

— Csupa csont és bőr.

„...Tizenkilenc, húsz, huszonegy..."

Valahová visznek. Aztán megállunk, s megszólal fölöttem a rekedt hang:

— Mindjárt elkezdjük, hallod?

Szótlanul bólintok és tovább számlálok

magamban:

.......negyvenhét, negyvennyolc,

n

egyvenkilenc ...“ Az utolsó, amit hallok, szaggatott, kurta szóváltás, a szavak egybevágnak, mint a kerék fogai:

— Kész ?

— Kész.

— Az álarcot.

— Tessék.

— Narkózist.

— Adom.

„Kilencvenhárom .. . kilencvennégy ... kilencvenöt. . .“

12.

A vonat mintha csuklana, ahogy egész hosszában megremeg, amikor áthalad a sínütközéseken. Az éjszaka beüvegezett négyszöge, amelyben visszatükröződik a