Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
— Nem miatta tettem. Egyszerűen nem tetszett annak a ronda alaknak a pofája. — Te is dilis vagy, fiú ... — Olyan vagyok, amilyen. Még sokat veszekedtünk, egy csöpp indulat nélkül. Aztán útközben még nem egyszer visszatértünk első beszélgetésünkhöz. A szűcs egymás után kiütötte kezemből a tromfokat: csöppet sem volt könnyű ez élete, talán az enyémnél is nehezebb. Szavai mint a pörölycsapások silányították tönkre az érveimet: — Az embereket vádolod? De mondd, emberek között éltél te? Embernek tartasz mindenféle aljanépet? A te Albert Ivani- csod egyszerűen szifilitiszes cári tiszt volt, aki véletlenül megmaradt a sok közül . . . A hatalom ellen tusakodsz? Azt hiszed, a szovjet hatalmat a börtönőr jelenti? Én is jártam ott, tudom, nem népünnepély. Mégis akadtak emberek, akik hét év múlva kerestek és megtaláltak a világ végén, tisztáztak mindent, igazságot szolgáltattak. Pedig nem voltam nagyfejű — csak egyszerű szűcs. Tehát vannak emberek. Van igazság. Te meg azt kérded, miért jelentkeztem önként katonának. Azért jelentkeztem, mert érzem a lábam alatt a hazám földjét. Életem során mindenféle szavakat hallottam. Az embereken olyanok a szavak, mint madáron a toll. De mi van alattuk ? A szűcs szavai szinte kézzelfoghatóak, megtapogathatod: mögöttük ott él az élete igazsága. Dühösen elfordulok tőlük, elfordít a gyűlölet, amely farkaséletem esztendei során halmozódott fel bennem. Ha megpihenünk, Ványa bácsi biztosan mellettünk helyezkedik el. Hanyat fekve, kezét a testéhez szorítva figyelmesen hallgatja beszélgetésünket. Időnként, rendszerint olyankor, ha vitánk a legérdekesebb, lehúnyt szeme mintha gúnyosan mosolyogna, könnyen rájöhetünk, hogy Ványa bács-i nem osztja sem az én nézetemet, sem Szemjon Szemjonovicsét. Lehet, hogy megvan a maga igazsága. Nem osztja meg senkivel, megtartja magának. Vagy talán az élet mindenkit megajándékoz a saját külön igazságával? Tábortól táborig visznek poros utakon, a júliusi napsütés poklában. Ránktelepszik az út, ellep, hátborzongatón csikorog a fogunk közt, aztán száraz és görcsös köhögéssel megint kiszakad a tüdőnkből. Földszintes, vénségtől roskatag falvak mellett haladunk el, az asszonyok utánunk néznek — feketén, bánatosan, szótlanul, mint a sírkövek. Az út szélére ételt, italt raknak számunkra. Már messziről látjuk a vízzel teli dézsát, s körülötte a kis csomagokat, batyukat, úgy gunnyasztanak a porban, mint tarkatollas madarak. Biztosan tudjuk, hogy egyikünknek sem jut belőle semmi, mégis gondolatban mindnyájan felbontjuk a kis csomagokat, kezünkbe vesz- szük, eszünk. De a legfontosabb — a víz. Minden gondolatunk egy pont körül forog: inni. Mit nem adnék most egy korty vízért! Annyira szomjazom, hogy gyakran úgy érzem, napon aszalódó szárított hal vagyok. Mihelyt a menetoszlop eleje a vizes dézsáig jut, a hőségtől rücskös csendet géppisztoly ugatása tépi fel. Sok tucatnyi szempár szomjasan mered a kristálytiszta vízre, amely vékony sugárban csurog ki a dézsa oldalán. A földre ömlik a víz, a szomjas föld számtalan hasadéka egy pillanat alatt magába szívja. Néhány percig nem hallatszik más, csak a sokszáz meztelen láb dobogása a porban, meg ez a gyilkos, közömbös vízcsobogás ... A dézsába a „kopasz“ eresztett egy sorozatot. így hívjuk az éltes, dagadt altisztet, aki meglepően emlékeztet a pulykakakasra. Merev nyakán állandóan fel-alá futkos ökölnyi ádámcsutkája, a homloka keskeny, tojásdad, ernyős szemöldöke alól sötét szemei elégedetten és indulat nélkül néznek a világba. Szinte sohasem kiabál, nem üt meg senkit. Csak lövöldöz, hétköznapi munkáját végző német ember alaposságává! használja fegyverét. Azt hiszem, halottjainknak legalább a fele az ó számláját terheli. Könyökömmel könnyedén oldalba bököm a szűcsöt, a kopasz felé intek: — Oda nézz, igazság barátja, ott is megy egy ember. A szűcs felém sem fordítja fejét, összeszorított fogakkal suttogja: — Inkább szorozd meg az élelmiszercsomagok számát az asszonyokéval, akik az egész faluban összeszedték az elemózsiát neked, te tökfilkó ... A menetoszlop végén megint felugat a géppisztoly: valaki az úton marad. Mi meg tovább megyünk, vonulunk nyugatra. Egyszerre az egyikünk torka szakadtából elkiáltja magát: — Bajtársak, felhő! Mindnyájan arrafelé fordítjuk fejünket, ahonnan a látóhatár felől kékesfekete viharfelhő siklik fel a fehéren izzó égre. Mindnyájunk szemében egy kérdés izzik: felénk jön-e vagy elkerül? Az eső előbb csak játszik velünk, elveri a port, apró.
