Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

ték volna. Akár a patkány, úgy sündörgött ez a besúgó a földön heverő katonák között, hátára fordította, aki arccal a föld felé, a hasán feküdt.

— Miért dugod el a képedet, mi? Zsidó vagy? Komiszár? Csürhe!

Látom, hogy hosszas, hiábavaló keresés után végre áldozatra talál. Szinte vonít örömében:

— Horogra kerültél, mi? Te komiszár- pofa! Eladtátok Oroszországot, mi?

Pörög mint a csiga egy szikár, vörös hajú fogoly körül, akinek testén rongyos kék trikó feszül. Az meg hallgat, hátát a pajta falának veti, lehajtja fejét. Görnyedt alakjában annyi a kétségbeesett közöny, hogy ha tüstént leszakadna az ég, azt se bánná, a szeme sem rebbenne tőle.

A másik meg ugrál körülötte, odadugja orra alá ökölbe szorított mocskos kezét, és a többi fogolyhoz fordul, mintha helyeslést várna tőlük:

— Bajtársak, ugye ő volt a szakaszparancsnok? Én meg az alantasa, ugye? Szívta a véremet! Eladták Oroszországot, ugye?

Mindenki hallgat. Terhes a csend. Furcsa fickók, mintha nem értenék: mi köze ennek a piszoknak Oroszországhoz. Igazán fura fickók.

A lapos orrú egész testében reszket a dühtől. Apró szemét élesen a fogoly arcába fúrja. Nekiugrik és minden erejéből belevág. A vörös hajú képén, szájától az álláig sötét csík támad, de meg sem mukkan, csak félrefordítja fejét és keserves fintort vág.

Nekem semmi közöm hozzá, de felfordul a gyomrom, ha a lapos orrú, korcs alakra nézek. Régebben is találkoztam ilyenekkel. Ezeknek minden mindegy, hogy mit vagy kit adnak el — csak ők jobban éljenek.

Rákiáltok:

— Hallod, te ronda, gyere ide, mondani valóm van.

Csukapofája hízelgő mosolyra rándult: a magam fajtáját szaváról is megismerem... Közelebb jön, megáH mellettem, szétveti lábát, vadonatúj csizma van rajta, a vak is látja, hogy nem rá szabták.

— Adj isten, pajtás! Mikor szabadultál ki?

Fel sem állok, jó erősen lágyékon rúgom.

— Nesze, te ronda, itt a névjegyem és az elbocsátó levelem. Ha unatkozol, gyere hozzám, majd elszórakoztatlak.

Egy pillanatig vonítva, jajgatva fetreng a földön. Aztán, négykézláb elkotródik valahova, többet nem látjuk.

Valaki szárazon, köhögősen nevet mellettem:

— Nem félsz?

Arrafelé fordulok. Két szürke szem néz rám, félig lehúnyva, mintha az erős napfény ellen védekeznék, kis gúny van bennük, ugyanakkor sok komolyság.

— Nem.

Igazán nincs mitől félnem. Az SS-ek szempontjából az életrajzom kritikán felüli, ez a ronda alak pedig nem mer befeketíteni előttük, tudja, kivel van dolga.

— Hol ültél?

— Mi vagy te, vizsgálóbíró?

— Ne berzenkedj. Talán ugyanazon a vidéken töltöttük a fogságot.

— Márpedig én nem láttalak téged, pajtás.

— Nem nyitottad ki a szemed.

— Dalsztroj?

— Az.

— És mennyi?

— Hét év. Hát te?“

— Két esztendő.

— Ó, tolvaj?

— Az. Hát te talán a szentségedért kaptad a hat évet?

— Ötvennyolcadik paragrafus, tizennegyedik pont.

— Értem.

— Mit értesz?

— Mindent értek.

— Semmit sem értesz, pajtás. És ha tudni akarod, eszméletlenül fogtak el, különben nem kerülök élve a németek kezébe. Ide nézz.

Szomszédom felhúzza zubbonyát. Az inge, amelyet kötésnek használ, csupa alvadt vér. Részvevőn bólintok.

— Hát igen...

Aztán így szólok:

— Azért ti politikaiak mind dilisek vagytok.

— Gondolod?

— Biztosan tudom.

— Rosszul tudod.

— A magam szemével győződtem meg róla.

— Nem éltél együtt azokkal az emberekkel.

— Ugyan már — emberek? Minden ember egyforma. Vadállatok ...

— Hát te így gondolkozol az emberekről, pajtás ?

— Csürhe.

— Szerinted én is csürhe vagyok?

— Te is.

— Ha mindenki csürhe, miért vetted védelmedbe a parancsnokot?