Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
vével. Mindenét szétosztotta az emberek között, maga meg alig-alig hogy él. Látod, most is — ott állt a kályha mellett, hogy neked megfőzze a levest, és máris rosszul lett. Art neki a meleg. Nem is az ő dolga főzni. Nem bizony, de ha azt mondja, én főzöm meg, hiába beszélsz vele. Tudod, nálunk három iskolát megtöltenének a gyerekek, akiknek Szima a keresztanyjuk: valamennyit ő segítette a világra! Megpróbálok visszabújni mentőpáncélomba: elég volt ebből az ostoba ellágyulásból. Hisz ezek az emberek azt sem tudják, ki vagyok. Mihelyt megtudják az igazat, egyszerűen keresztüllépnek rajtam, még arra sem méltatnak, hogy eltapossanak. Most kiütőst kell játszanom velük. Csak a lábam megmaradjon! A játékban az kerül felül, akiben kevesebb az illúzió. Ugye így igaz, Zjama? Ebben a játékban akár száz pont előnyt adhatok nekik. Mihelyt biztos talajt érzek a lábam alatt, átgázolok én akár egy tucat ilyenen is. Az én célom — Sack. Ott kell találkoznunk, ott a búvóhélyünk, ott majd megpihenhetek. Az étel és a meleg jóvoltából hamarosan elálmosodom. Lehunyom a szeme, és az ébrenlét és az álom határán mint éles borotva feszül a nyakamra a rég elfelejtett kérdés: „Az embereket vádolod, de mondd, emberek között éltél te?“ Hangtalanul ordítok dühömben, hogy tönkrezúzzak, túiórdítsak mindent, ami az emlékezetemből a tudatomba tolakszik: „Ne agitálj engem, Szemjon Szemjonovics, ne agitálj, az isten szerelmére! Az agitálásod nélkül is forr bennem a vér .. Az öregasszony meg egyre csak sóhajtozik, sóhajtozik: — Ej-ej!. . . 10. ... Nyugat felé menetelünk. Pontosabban, nyugat felé visznek bennünket — menetelő hadifoglyokat. Szakaszonként vonulunk — tábortól táborig. Minden újabb útszakasz előtt kevesebben vagyunk. Hogy hol ér véget az utunk, azt hiszem, maga a jó isten sem tudja. Máskülönben már rég elege lenne belőle. Hatos sorokban menetelünk. A hat ember összetart, csak akkor vesznek újat maguk közé, ha valaki elesett. Lám, az ember az utolsó percig ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, ugyanúgy él benne ez az ösztön, mint az önfenntartás ösztöne. A mi sorunknak nagyok a veszteségei. De akik megmaradnak, szívósan összetartanak. Hárman vagyunk: jómagam, a szomszédom, Szemjon Szemjonovics, és Ványa apó, aki mindig szélről a harmadik helyet foglalja el. Ványa apónak fáj a szeme. Dagadt, nehéz szemhéját mindig félig lehúnyja, mint a szundikáló kotlós. Hogy valamit mégis lásson, kénytelen hátraszegni a fejét, ami.öl úgy fest, mintha fenn hordaná az orrát. Pedig a valóságban Ványa apó nagyon barátságos, sőt félénk ember. Ha éjszakai szálláshelyre érünk, vagy napközben ha pihenőt engedélyeznek, mindig hanyatt fekszik, két kezét oldalt egyenesen a testéhez szorítja, így hever mozdulatlanul, míg tovább nem indulunk. Menet közben egy szót sem szól, nagyon óvatosan szedi a lábát, mintha attól félne, hogy valaminek nekiütközik és összezúzza magát. Az az érzésem, hogy szörnyű terhet hordoz magában, nincs rá szó, hogy kifejezze. A sor szélén, tőlem jobbra lépked Szemjon Szemjonovics, moszkvai szűcs, alacsony ember, mintha csupa ínból és érből fonták volna. Nem tudom, mi tartja életben, a bordái alatt nyitott sebe van, úgy-ahogy bekötözte az ingével. Mégis éjjel-nappal a szökésről álmodozik. Menet közben egyfolytában a nagyujja körmét rágja, mintha valamit számolna, mérlegelne, latolgatna. Furcsa fickónak találom. Mi haszna a szökésnek? Csak verekedjenek, fojtogassák egymást. Én a kisujjamat sem mozdítom ebben a csetepatéban. Háromszor voltam börtönben, megtanultam valamit. Az ördögbe! De Szemjon Szemjonovics szenvedélyes szívósságával mégis tiszteletet parancsol. Az ismeretségünk még Lozovajában kezdődött, amikor kiszállítottak a vagonokból. A városon túl, az ideiglenes táborban — az egyikori kolhozfarm szögesdróttal körülvett kifutójában — megkezdődött a tisztogatás. Elvitték a zsidókat és a politikai biztosokat. Mindjárt agyon is lőtték őket — vagy háromszáz méterre a tábortól, ahol elhagyott lövészárkok húzódtak. Kezdetben borzasztónak találtam. De fokozatosan megszoktuk. Hamarosan oda sem néztem, ha lövéseket és jajgatást hallottam. Az embernek magára kell gondolnia. így a legcélszerűbb. De a táborban megjelentek az első önkéntes spiclik. Kiszimatolták a „nem kívánatos elemeket“ és közben elloptak mindent, ami a kezük ügyébe került. Különösen utáltam egy nyamvadt, cingár fickót, az orra lapos volt, mintha szétver-
