Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

sik felének nem sok hasznát veszik. Még tegnap úgy gondoltam a kötözésre, mint a felnégyeíésre: nem engedem, hogy hozzám nyúljanak. De most egyszerre a Szima két keze varázslatba kezd fölöttem. Igyekszem nem nézni rá: félek, hogy meglátom a lábam. Egész feketének látszik. Múlik az idő, de még mindig nem érzek fájdalmat. Csak a zsíros , kenőccsel átitatott kötszer válik le lassan a bőrömről, s figyelmeztet rá, hogy már javában folyik a kötözés. Szima pedig tovább bűvöl:

— Most aztán rendbe rakjuk ... Öt perc az egész, egy pillanattal sem több... Az ichtiolos kenőcstől megmelegszik a lába és megnyugszik. A penicilinnel pedig megijesztjük a fájdalmat . . . Elmúlik tőle a fájdalom, mintha sohasem lett volna . .. Jól van, istenemre, jól van . . . Még egy kis türelem, galambocskám .. . Micsoda legény, hej, micsoda legény. . . De hisz még a nevét sem tudom .. .

— Szergej.

— Ö, Szilovna, — fordul a mellette álló öreg ápolónőhöz, — milyen türelmes pácienst kaptunk ... Én itt gyúrom a kezemmel, és ő meg se mukkan . .. Csak túri... Fogd meg, Szilovna . . . így ni.. . Most a jobb lábát ,.. Még egy kis türelem, Szerjo- zsenka, egy rövid kis perc ... így, így . .. Megvagyunk. Puff!

Szima párnás kezefejével letörli homlokáról a verítéket. Szeme leplezetlen büszkeséggel csillog:

— Most aztán meg lehet nézni a lábát. Ugye, olyan meleg, mintha kályhában lenne. A fájdalom fél a melegtől, de mennyire fél. Takard be, Szilovna.

A fájdalom igazán elcsendesedett, mintha Szima ráolvasott volna. De még mindig ömlik belőle a szó:

— Még meg sem mondtam, mi újság! Mit szól hozzá: sikerült kapcsolatba lépnünk a körzeti székhellyel. Ivan Antonies már el is indult. Olyan orvos, hogy még a halottat is talpra állítja ... Most pedig szépen enni fogunk. Ki látott már ilyet: napok óta nem enni.

Megpróbálok tiltakozni, mihelyt ételre gondolok, az egész belsőm háborog. De Szima csak legyint a kezével, mint kotlós a szárnyával:

— Maga még a sírba visz engem, Szer- józsa! Mit szól majd Ivan Antonies? Ne haragudjon, de micsoda rend ez — két napja egy falat sem volt a szájában? Valahogy meg kell próbálnunk, galambocskám... Mindjárt visszajövök.

Mamuszávai csoszogva a padlón elment. Nyomában az öregasszony. Magamra maradok. Az ablakot mintha sűrű kékítővel kenték volna be: halvány villanásokkal motoz a betegszobában a szürkület. A szél tomboló rohamaiban, bőgésében egyre gyakoribbak és észrevehetőbbek a szünetek: mintha szusszanna a vihar mielőtt tovább tombolna. Minden újabb szélrohamnál didergésen megremegnek az ablakon a függönyök. Valahol a közelben a dinamó egyhangún lövöldöz a hóvihar sötétjébe.

Hát igen, ez a Szima mintha sót szórt volna a legfájóbb sebemre .. . Hova meneküljek most önmagámtól? Húsz esztendeje igyekszem alkoholba fojtani az emlékeimet, dühösen, görcsösen verekszem a magam helyéért a nap alatt. De mit tegyek most, amikor egymagam maradtam az emlékeimmel, egyes egyedül kell szembenéznem velük? Az emlékek körülfognak, feloldódom bennük, mint bádog a királyvízben. Életemben másodszor találkozom egy emberrel, aki véletlenül, vagy talán szánt szándékkal kicsalogatja a lelkemet a napvilágra, mint csigát a házából és rákényszeríti, hogy görcsösen fetrengjen kínjaiban.

Az öreg Szilovna ünnepélyesen, mint nagydíjat a lóversenyen, gőzölgő levessel teli tálat hoz. Szeme körül a mély ráncok harmonikásan összehűzódnak: mosolyog. Két árva fogát diadalmasan rámvicsorítja:

— Kóstold meg a főztünket. Verhnyere- csenszkben ilyet nem főznek. Hogy is értenének hozzá! A nyelvedet is leharapod, úgy ízlik! Kecsege is van benne!

Mellém ül, kanállal etetni kezd. Nyelde- sem a sűrű, forró levest, nem érzem sem ízét, se bűzét. De testemben kellemes meleg árad el tőle, s többé nem ellenkezem. Az öregasszony meg egyre kínál:

— Egyél, kedves, lakj jól. Ugye nálatok Verhnyerecsenszkben nem főznek ilyet? Ugye nem főznek?

Ezúttal nem kell hazudnom. Nyugodtan igazat adhatok neki:

— Bizony nem főznek.

— Szimocska főzte neked. Ő már ilyen

— csupa jóság, legszívesebben önmagát is szétosztaná. Neki meg semmi sem marad. Ügy bizony!

— Bizony, semmi . . .

— Ejnye, te legény! Semmi! Akkor bizony nem ismered a mi Szimánkat! Csak az oklevele hiányzik, de különben kész orvos. Ivan Antonies hozta magával a frontról. Hány embernek megmentette otf az életét! Nem is a kezével — hanem a szí