Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
könnyedén, málha nélkül megy — mint mondja, biztonság okából. Libasorban vágunk neki a fülledt augusztusi éjszakának. Elöl Albert Ivanovics, mögötte Valka, Val- ka után én. Még semmire sem szántam el magam, de azt már biztosan tudom, hogy nem kelek át a hegyeken, amelyek irdatlan fekete gátként rugaszkodnak előttem az égnek. Nincs mit keresnem a túlsó oldalon. Bizony nincs mit keresnem. Nem tudom elképzelni, mit jelent a szó „örökre“. Örökre elhagyni a földet, amellyel minden por- cikám összeköt. Örökre elhagyni azokat, akikkel — még mindig reménykedem benne — egyszer talán megint találkozhatom. Kirúghatja az ember a lába alól az utolsó reményt is? Előttünk az ösvényen váratlanul egy ember sziluettje bukkan fel: Szandro. Figyelmeztet: — Elmentek. A következő több mint fél óra múlva jön. Átjutnak, nagyságos úr. Aztán eltűnik, mintha ott sem lett volna. Továbbmegyünk. Egyenletesen, loccsanás nélkül csobog az éjjeli patak. A kövek csúsznak a lábunk alatt, mintha szappannal kenték volna be őket. Albert Ivanovics tanácsára csoszogva megyünk előre, mint a sízők, nem emeljük fel lábunkat, de ettől nem lesz kisebb a zaj, csak járni nehezebb. A víz örvénylik a bokáink körül, már nem is csobog, hanem valósággal zúg, felveri a csendet. Amikor végre az első száraz követ érzem a lábam alatt, magam előtt meghallom Albert Ivanovics hangját: — Hála istennek, átjutottunk. Aztán hozzám fordul: — Menj előre, majd utolérlek. Nem hiszek a fülemnek: nem ráccsol! Szótlanul nekivágok az éjszakának. De alig teszek meg tíz lépést, megállók. Éles a hallásom, mint a nyúlé. A hátam mögött nehéz tárgy puffan a part kövén. Tudom, mi az: hátizsák. Aztán rövid, fémes kattanást hallok. Albert Ivanovics felhúzza a pisztoly ravaszát. Majd így szól: — Eredj vissza. — De Albert Ivanovics! Meg Ígérte ... — Menj vissza, cula! Valka nem beszél — szűköl: — Albert Ivanovics ... Albert Ivanovics... De miért? ... Hisz mindent megtettem... — Takarodj, cafat, nincs időm .. . Egy csöppet sem raccsol! — Most már a telepre sem vesznek fel — felnőttnek számítok. Megint az utcára kerülök, Albert Ivanovics! Valka felsikolt. Ebben a pillanatban megérik bennem az elhatározás. Öntudatlanul cselekszem, mint az alvajáró. Kezem megragad egy nagy követ, felkapom a földről.- A kő oldala nedves és hideg. Keményen megfogom, fejem fölé emelem. így megyek visszafelé, így teszem meg a tíz lépést, ami Albert Ivanovicstól elválaszt. A folyócska zúgása túlharsogja lépteimet. Már világosan látom magam előtt a két alakot. A lány a vízben térdel. Albert Ivanovics fölötte áll, rúgásra emeli a lábát. Akkor sújtottam le rá, amikor a lába előre lendült — estében maga alá temette Valkát. A lány csapkodott a vízben, nagynehezen kiszabadult alóla, még nem értette, mi történt. Egy mozdulatot teszek feléje, de Valka hirtelen visszahőköl, felkap egy követ: — Te dög, ó, te dög! Orvul leütöd az embereket... Te dög! Ne merj közelebb jönni! Arcát felém fordítva lassan, lépésről lépésre hátrál, eltűnik a sötétben, de még mindig hallom: — Te dög ... A piszokból szedtelek fel, te meg ... 0, te dög!... Mit vártam Valkától, amikor magasba emeltem a követ és lesújtottam a gazdára — hálát, megbánást, alázatos odaadást? Azt hiszem, egyiket sem. A lány felsikol- tott, és a sikolya, mint a szikra lángra lob- bantotta a három év alatt bennem felhalmozódott dühöt. Most azt kiabálja: te dög. Hát igen. Dög. Hirtelen iszonyú közöny vesz erőt rajtam. A sötétség még szitkokat szór rám, de már nem hallom. Belegázolok a vízbe, céltalanul, gondolkodás nélkül igyekszem a túlsó part felé. Minden mindegy, nem törődöm vele, hová megyek. Megutáltam mindent. De legjobban azt, hogy szembeszegüljek valakivel. . . — Állj, ki vagy! Szinte kiugrik előttem a sötétből egy kiskatona, puskával a kezében — pisze orrú, fiatal legény. Pirkad, egész jól látom. Szeme szigorún villan — akár a szurony. Tizenkilenc éves lehet. Mennyivel vagyok öregebb nála? Legalább száz évvel. Ha nem többel. — Fel a kezekkel! Engedelmesen magasba emelem a két kezemet. 9. Sohase hittem volna, hogy ez a nagy darab omlós nőszemély, Szima ilyen ügyesen használja a kezét. Nem hiába olyan a keze, mint a játékszer. Akármelyik zsebtolvaj az élete felét odaadná Szima kezéért, annál is inkább, mert a zsebtolvajok életük má-
