Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

Aztán részeg módjára hencegni kezd:

— Az élet, bahátocskám, csak akkoh szép, ha van benne kockázat, száhnyalás, hogy úgy mondjam, ha egyetlen öhökös huszáhos hoham ... Az élet magában véve

— hothadás, ezéht láhgolni kell — nem füstölni... A fogság pedig, bahátocskám, kis szünet két felvonás között... tessék a büffébe sétálni... Például tudod te, mi az a testőhség ? ... Hát pehsze, honnan tudhatnád, ha ősöd csupa csühhe volt. Hála istennek, belőled véghe embeh lesz a jó sohsod jóvoltából. . . Eh, mindent vigyen az öhdög!... Valka, vetkőzz le!.. Igyál, egyszeh élünk!...

Most meg itt ülünk és hallgatunk, ülünk és hallgatunk. Hamarosan indulni kell. Rémület vesz erőt rajtam, mint amikor az ember lábát a víz közepén összerántja a görcs. Utálatosan összeszorul a mellem. Ha Albert Ivanovics nem töltögetne bort a poharamba, vinnyogni kezdenék, mint a ku- tyakölyök. A poharamból kilocsog a bor: reszket a kezem. A mámor nem hoz feledést, csak ólomnehézzé teszi a fejem. Legalább százszor mentem már oda és jöttem vissza, de most nem lesz „vissza“. Iszonyodva gondolok rá. Mint valamikor gyerekkoromban, megint apró porszemnek érzem magam, amelyet vakon sodor a vihar az óriási, idegen világban. Hova visz? Miért? Össze-vissza kavarognak gondolataim, emlékeim, gonosz sejtelmek ébrednek bennem és torkomat keserű gombóc fojtogatja.

Az asztal túlsó oldalán gyufa sercen. Az apró láng kiragadja a sötétből Albert Ivanovics arcát. Cigarettára gyújt, a lángnyelven keresztül néz rám. Az a szokása, hogy tövig égeti a gyufát, amikor egy darabja már elszenesedett, ott fogja meg, hogy egészen elégjen. Ezúttal a gyufa még félig sem égett, máris eloltja. Mielőtt elfújná, észreveszem: remeg az ujja. Lehet, hogy tévedtem. A cigaretta izzó parazsára hamu rakódik, hirtelen felragyog, mintha gondolataim sötétjébe világítana.

— Gyújts há te is.

— Nem kell.

— Majd elmúlik.

— Nem jól érzem magam.

— Félsz?

— Mondom, nem jól érzem magam.

— Tudom, így szokott lenni. Előszöh mindig.

— Hát lesz másodszor is?

— Tőled függ.

— Nem értem.

— Később megéhted.

— Mikor?

— A túlsó pahton.

— Mihez kezdünk ott — minden idegen.

— A pénz, bahátocskám a legjobb útlevél és a legéhthetőbb nyelv. Semmitől se félj, amíg velem vagy.

Albert Ivanovics szavából hiányzik a kemény, parancsoló hangsúly — ellenkezőleg, hangja mintha meg akarna győzni, sőt, mintha könyörögne. Összeszedem a bátorságomat:

— És miért van rám szüksége, Albert Ivanovics ?

A cigaretta parazsa vörös lobbot vet és tüstént kialszik.

— Ügyse éhtenéd, bahátocskám. De hö- viden talán így mondanám: az öheg kalóz szehetne az idegenben maga mellett éhezni egy dahab eleven jószágot, amelyet máh úgy ahogy megszokott... Ez pehsze ostoba homantika, de ne félj, komoly munkád is lesz ...

Itt állt be a fordulat kettőnk viszonyában. Ha tudta volna a vén farkas, micsoda bakot lőtt! Amíg magamon éreztem a tekintetét, amíg a szeme bilincsbe vert, nyugodt lehetett: gyáván visszariadtam a gondolattól, hogy fellázadjak ellene. De most, amikor egy pillanatnyi gyöngeség gáncsot vetett neki a sötét pincében, Albert Ivanovics, a mindenható Albert Ivanovics maga sem vette észre, és máris elbukott, két vállra került.

De nekem nem sietős a dolgom. Várok. Hallgatom, mit mond. Hallgatni — a bölcsek erénye. Legalábbis erre tanított Albert Ivanovics.

Könnyű lépteket hallok. Valaki óvatosan felnyitja az ajtót, behozza a pincébe a csillagtalan ég egy darabját. A sötétség Valja hangján suttogni kezd:

— Szandro azt mondta, mehetünk.

— Csendesebben, te buta. És csukd be az ajtót.

Érzem, hogy percről percre józanabb leszek. Tudom, határozottan tudom, hogy a sötétben Valja most nem rám néz, hanem a cigaretta izzó parázsszemére mered csillogó, hűséges kutyaszemmel, ugyanúgy, ahogy akkor rám nézett. Ettől a szívem megtelik keserű dühvei, ahogy a vatta szívja magába a robbanóanyagot.

A cigaretta parázsa még egyszer bíborvörösen felizzik, legyező formában szórja az apró szikrákat az asztalra.

— Isten nevében.

Mi ketten Valjával vállunkra vesszük a terhet: ha Albert Ivanovicsnak hihetünk, utoljára tesszük. Maga Albert Ivanovics