Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

iszonytól már három esztendeje nem tudok szabadulni. Három esztendeje fogva tart a szeme, bilincsbe ver, mihelyt szökésre merek gondolni.

Egyetlen egyszer mertem kérdezni tőle valamit, ez volt az első és utolsó kérdésem, megismerkedésünk napján. Albert Ivanovics válaszképpen a maga módján röviden nevetett:

— Hogy én ki vagyok? Jól adod! Cih- kuszi ahtista vagyok. Jáhtál máh cihkusz- ban ? Bűvészt láttál ? Hát ilyen bűvész vagyok én is. Ühes cilindehből akáhmit elő- vaházsolok, ami a szívednek — szádnak kedves, hasistól selyemhahisnyáig. Annyit mondhatok, bahátocskám, szehencsés fickó vagy, a szíved hölgye pedig — kétszehesen is szehencsés.

Azóta nem kérdezek, csak engedelmeskedem. Albert Ivanovics minden tekintetben — gunyoros és hányaveti beszédmodorával, ruházatával, még raccsolásával is — elüt azoktól, akikkel régebben összekerültem. Mereven néz az emberekre, szeme se rebben, mintha keresztüllátna rajtuk. Dé tudom, hogy gazdám közömbös, érzéketlen szemével sok mindent meglát, megjegyez, emlékezetébe vés. Másképp nem élhetne: Albert Ivanovics csempész, „az utolsó mohikán“, ahogy magáról mondani szokta.

Tehetetlenségemért csendes gyűlölettel állok bosszút. Mindent felírok a számlájára, és remélem, egyszer kamatos kamatjaival megfizettetem Albert Ivanoviccsal. A tartozásai Valkával kezdődnek. Azt az emlékezetes éjszakát nem ajándékozom neki. Továbbra is olyannak látom Valkát, mint azon a reggelen — segítségért könyörgő, megvetett, megalázott lánynak. Csakhogy Albert Ivanovics most az úr: Valkának vele kell lennie. A szava törvény. Beletörődöm, de semmit sem feledek. Mihelyt arra az egyetlen éjszakára gondolok, egész testemet elönti az indulat. Ilyenkor képes lennék őt megölni. De mihelyt szemem találkozik a szemével, máris kialszik a dühöm, meghunyászkodom.

Már harmadik esztendeje járok a határon túlra. Nem tudom, mit viszek és mit hozok. Semmi közöm hozzá. A gazda tudja: az ő kezében vannak a kártyák. A határon átjárni veszélyes dolog, de nem túlságosan bonyolult. A határmenti falut kettéosztották: egyik fala a mienk, a másik a törököké. Napközben a rokonok meglátogathatják egymást — egyszeri határátlépési engedéllyel. Éjszakára lezárják a határt. De ki vethet gátat a rokoni érzelmeknek...

Albert Ivanovics nem járt át a határon. Mindig egyedül megyek. Ha elfognak, engem legfeljebb javítóintézetbe zárnak — őt nagyobb büntetés fenyegetné. De a gazdát még ez sem riasztja vissza. Én vagyok a harmadik munkatársa. Részegségében néha kikívánkozik belőle az őszinteség, s ilyenkor leereszkedőn megveregeti a vál- lamat:

— Szehencse fia vagy, Szehjozsa: valamennyi közül te bíhod a legtovább. Ügy látszik, buhokban születtél. Őszintén megvallva meg is szoktalak. Tudsz hallgatni, és ez a bölcsek ehénye. Csak bíhd ki, amíg felvihhad az én napom . . .

Ma végre eljött a gazdám napja. Ezért is ülünk egymással szemben a pince mélyén, nem messze a határtól. Már harmadik esztendeje szolgál rejtekhelyünkül ez a ház. A gazdája — Szandro, egy batumi üzér — ezen az éjszakán gondoskodik róla, hogy utoljára átkelhessünk a határon. Elmegyünk örökre, végleg. A határon túlra. Ülünk a pincében és hallgatunk. Már második órája. Nincs miről beszélni. Elmegyünk. Örökre, végleg.

Három esztendő — nem kis idő, főleg számomra. De az egész hosszú idő alatt nem sikerült megfejtenem a gazdám titkát: kiféle, miféle? Egyszerűen nem szeretem a találós kérdéseket. Számomra Albert Ivanovics, akárcsak első találkozásunkkor, egyszerűen ijesztő és ugyanakkor vonzó, mint egy elhagyott ház.

Ritkán látom őt jókedvűnek vagy beszédesnek. Rendszerint csak olyankor ered meg a nyelve, ha felöntött a garatra, és ilyenkor hosszan, érthetetlenül ömlik belőle a szó:

— Mi vagyunk mi embehek' a világegyetemben? Blöff, délibáb, optikai csalódás! Az is lehet, hogy amit mi haladók világnak nevezünk, nem más, mint egy számunkba elképzelhetetlen világból való légy piszkának a pahánya .. . Aztán egyszehhe — nesze neked! — fohhadalom! Isten éltesse! Minek, miéht? Mondjuk kikiáltják a szovjetet az egész naphendszehben, mi lesz akkoh? Én akkoh is külön bolygó ma- hadok, a magam világa, a magam kohmá- nya ... Takahodjatok az utamból, csühhe! Hálátlan bahmok! Kezdetben könyöhögnek, téhden koptatják a küszöböt: „Adjon egy kis kenyehet télihe", — aztán összehondit- ják a Téli Palota legszebb vázáit. Éhtem én a fohhadalmat: Hobespiehhe, a Concieh- gehie, a Konvent éjszakái! De itt mind csupa — Vaszka meg Thiska, Misa meg Nyikiska . .. pfuj!