Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

rólatok. Ehették, ihattok, amennyit akartok. És micsoda lakása van!

Kelletlenül beadom a derekamat:

— No jól-van, megnézzük.

A lány ragyog az örömtől, és egyszerre minden idegszállammal érzem — micsoda kegyetlen megaláztatásokon mehetett keresztül!

Reggel a város csupa kuszán összefonódó fény és árnyék. A tenger ott ringatódzik közvetlenül a parti házak teteje fölött. Mintha pihegne. Ember még nincs a parton. A lánnyal kimegyünk a tengerhez, leheve- redünk a még hűvös homokba, kavicsokra, fejünk fölött a mosolygós égen egész falká Itönnyű felhő úszik. A láthatár napfényes délibábját nézem, de már nem látom rajta túl sem a magas szirtet a három pálmafával, sem a várakozó, szomorú arcú leányt. A mese egyszer véget ér.

7.

Meddig aludtam? Egy órát? Egy évig? A lábam tompán bizsereg, mintha jeges vízből húztam volna ki. A mongolos képű lány van szolgálatban. Mereven néz az ablakra. Mit lát ott? Mire gondol? Megérzi a pillantásomat, összerezzen, felém fordul. Kissé beesett arcáról hízelgő, bizonytalan mosoly hull vastag ajkára.

— Hogy vagyunk?

Nyilván csak megszokásból kérdi. Minden gondolata ott jár a sötétben, az ablakon túl. De nekem semmi kedvem az elér- zékenyedéshez. Tudnom kell az igazat, tüstént meg kell tudnom. Szándékosan durva hangon kérdem, hogy elejét vegyem minden részvétnek:

— Nővér, levágják a lábam?

A lány megint összerezzen, egy pillanatig hallgat, mintha a kérdés értelmén töprengene. Aztán sebes.en, hangos meggyőződéssel kezdi mondani:

— De mi jut az eszébe, drága elvtárs? Minden rendbe jön, minden, minden! Reggelre itt lesz Iván Antonovics, biztosan itt lesz, és minden nagyszerűen végződik.

De érzem, ösztönösen érzem, hogy most nem is hozzám beszél, nem engem akar meggyőzni, hanem valaki mást — amott az ablakon túl, a tajgában. A magam módján állok bosszút rajta:

— Mindig csak hazudsz te, nővér!

Elérem célomat: a lányka meglepetésében

kiejti a hőmérőt, amellyel a lázamat akarta mérni. Felugrik a székről. Kemény álla lágyan remeg. Barna arcán sűrűn peregnek

a könnyek. Lehajtott fejjel szinte fut az ajtóhoz. Papucsának talpa alatt ropognak a hőmérő szilánkjai.

Egy perc múlva jön Szima. Eddig csak a hangját és a lépteit ismertem, most végre az arcát is látom. Szima testes, vagy harminc éves nő, dagadt arcában két* apró, keskeny rés a szeme. Az istenét, hangjáról ítélve sokkal vonzóbbnak képzeltem .. . Várom, hogy összeszidjon, nem bánom, akármit mond, úgyis fütyülök mindenre. De Szima, miután nagynehezen elhelyezkedik a kis széken, bizalmasan azt mondja:

— Bocsásson meg neki, tisztelt elvtárs,

— a lányka métj fiatal, tapasztalatlan. Ráadásul nagyon aggódik. A vőlegénye kutyaszánnal a körzeti székhelyre ment, hogy elhozza az orvosunkat, Iván Antonovicsot. Ilyen hóviharban soha senki sem kei útra nálunk. A lány meg a negyedik hónapban van, érti... Ne csodálkozzon rajta. Tessék, tisztelt elvtárs, vegyen be egy altatót. Aludjon, a reggel okosabb az esténél. Ügy, tisztelt elvtárs, úgy, vegye be szépen ... Már megyek is, rakoncátlankodik a szívem . . . Biztosan az időjárástól van.

Szima elmegy, lassan mozognak mamusz- ba bújtatott oszlop-lábai. Lábujjhegyen visszajön a mongolos képű. Azt hiszi, már alszom, és szótlanul leül az ágy mellé. Félig lehunyt szempilláim alól látom, hogy tekintete megint egy pontra mered — az ablakon túlra. Szinte repül a sötéten, a kavargó hóviharon át — hozzá. Ö, te kiálló pofacsontú, haszontalan fickó, miért szeretlek annyira, az ördög vigye!. ..

8.

Albert Ivanovicsnak furcsa a képe — éles vonású, krétafehér, két oldalt állig érő rőt pofaszakáll foglalja keretbe. Nehéz volna megmondani, hány éves: egyszer negyvennek vélnéd, máskor hatvannak. Ha mosolyog, nevet vagy röhög, mintha csak az arcizmai mozognának, de az egész ember, teste és szeme görcsösen megfeszül, mint ugrás előtt a macska.

A sötétben nem látom Albert Ivanovi- csot, mégis magamon érzem a tekintetét, amelytől mindig utálatosan elzsibbad és remegni kezd a térdem. Azelőtt sohasem hittem volna, hogy egy embernek ekkora hatalma legyen mások fölött. Mint a lidérc- nyomásos álomban: valami .szörnyeteg üldöz, már-már utolér, de te képtelen vagy kezedet-lábadat mozdítani. Az álomból felébredünk; de ettől a rettegéstől, ettől az