Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

már régen vége. Megtalálom a két titkos deszkát, félrehúzom. A sötétben kitapogatom a vackomat, s ijedten visszarántom a kezem. Valaki fekszik a helyemen. És ez a valaki álmosan és részegen dünnyög:

— Feküdj csak le, nem bántalak.

Mintha kalapáccsal vernék a halántékomat. Asszonnyal sohasem volt dolgom. Gyerekkoromban volt egy lány, az a cop- fos, cipeltem a táskáját és a nagyszünetben megosztottam vele az almámat. Aztán már csak a szomorú mese maradt, a magas sziklaszirtről és a három évszázados pálmafáról. Persze a velem egykorú csavargók nem egyszer hencegtek szerelmi kalandjaikkal, egész részletesen meséltek róluk. Magam is láttam, hogy a hazulról elbitan- golt nagyobb lányok sötét este tolvajokkal mentek a Rioni partja alá. t>e mi közöm volt hozzájuk, mi közöm volt az egészhez!

Elnyújtott ásítást hallok, borszagú lehelet üt arcul.

— No mi lesz? Talán utálsz?

A sötétben két izzadt kéz nyúl felém, rimánkodik, hív. Elfúlva lököm el magamtól, de leküzdhetetlen erő húz a nőhöz. Szédítő forróság árad el bennem, szavak buggyannak ki a számon, szinte értelmetlenül, szörnyű szavak, mint az éjszakai erdő susogása, gyengéd és finom szavak, mint a tenger fölött elterülő hajnali pára.

Reggel a nő kelt fel. Igyekszem rá se nézni, morcosán dünnyögök:

— Nos, mit akarsz?

Fölényesen nevet.

— Ő te! Először, ugye? Persze, hogy először, ismerem az ilyet...

— Fogd be a szád ...

— Ugyan ne beszélj, micsoda herceg! Inkább köszönd meg. Ügyis csak részegségemben ...

Tizenöt, legfeljebb tizenhat évesnek látszik, de szeme sarkában már kirajzolódnak a ráncok. A szeme nagy, szürke, mint két kerek kavics a tenger partján, mélyen égő, tiszta és jó tűz ragyog benne. Szinte valószínűtlen ez a két szem a keskeny arcban, amelyen szürkés bőr feszül. Valamire emlékeztet. Talán a gyerekkoromra ? ...

A lány fésülködni kezd, a deszkák résén átsurranó napsugár felemelt kezére hull. Könyökén világít fehér bőre, látom, hogy játszanak alatta az erek. Ismeretlen hála árad el a szívemben.

— Miért élsz így?

Szavában megint keserű gúny cseng:

— Eh, megszokja az ember ... Mi mást csináljak. Csak megint berúghatnék!... Nincs valami ennivalód?

Egy rongyra elébe rakom az elemózsiámat: kukoricalepényeket, paradicsomokat, egy kis sót.

— Iszol...

— A kutya vonít, ha szomorú, de én ember vagyok.

— Menj a javítóba.

— Voltam már.

— Hazudsz ...

A lány apró maszatos öklével fenyegetőd- zik. Nem veszem le róla a szemem. Almával kínálom, s megint gyöngén meg rezzen bennem valami távoli, régi, titkolt emlékr meg rezzen és tüstént kialszik.

Beleharap az almába — foga hegyes, mint a mókusé —, maga alá húzza lábait, térde a vállamat érinti, és beszélni kezd, a szavak forrón, őszintén ömlenek belőle, szinte lélegzetet sem vesz közben:

— Hallod, tegnap voltam eggyel. Nyilván tolvaj, de a tiszták közül való, amolyan fi- csúros. Albert Ivanicsnak hívják. Amikor megvoltunk, érdekes javaslatot tett. Azt mondta, bukik az olyanokra, mint én vagyok, az ilyen véznákra. Valószínűleg lakástolvaj. Azt mondta, magammal hozhatom egy-két pajtásomat is. Mindjárt rád gondoltam. Rég ismerlek. A kuckódról is tudtam. Már tavasszal megakadt rajtad a szemem. Csöppet sem hasonlítasz a többiekre. Nem lopsz és mindig a magad útján jársz... Én is szeretek kimenni reggel a tengerhez... Albert Ivanovics azt mondta, hogy ma menjünk hozzá, mihelyt besötétedik. A címét is megadta. Velem jössz,, ugye? Én is tolvaj leszek, legalább nem dönthet le akárki... Eljössz?

— Nem, nincs szükségem ilyesmire. Elég nekem, amit magam szerzek.

— És télen mi lesz?

— Az is tél, ami itt van? Egyáltalán nincs hideg. Tavaszig kihúzom az emelvény alatt. Még jobb is lesz — elmaradnak a táncmulatságok és a rendőrség is kevesebbet razziázik.

— De télen nehezen keresel egy kis pénzt... Ha nem akarsz velem jönni, én nem foglak kérlelni. Csak azt akartam, hogy legyen velem egy rokonlélek.

— Ő te csacsi, micsoda rokoniélek vagyok én neked ?

Elmosolyodik:

— Most már az vagy.

— Nem. Semmi kedvem hozzá.

Szeme szomorú, mint az elkergetett ku~ lyáé.

— De hisz lehet, hogy Albert Ivanovics nem tolvaj! Nem tudhatjuk, mit akar. Azt mondta, felruházlak, gondoskodni fogok