Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
Az első: — Ezt már százszor mondtad, de tegnap megint késő éjszakáig ültél a könyvtárban ... Még haza is kísérted . . . Tagadni mered? A másik: — Furcsa vagy te, Galka! Funkcionárius vagyok. Szkorikova pedig új ember nálunk, ráadásul városból jött. Ha nem karolom fel — még elkedvetlenedik, itthagy minket. Aztán meg az a lány amolyan . . . másféle. — Mindegyiket fel akarod karolni, de majd én is másféle leszek! — Mondtam már neked: házasodjunk össze. — Szívességet akarsz tenni? így szokták megkérni a lányt? Csak egy szó — és gyerünk! Ő te! — Hát hogyan ? A mi időnkben nincs szükség mindenféle csökevényre, fölösleges formaságra. Ezért azt mondom: ha akarod, már holnap elveszlek. — Máris futok. Nézd a nagy hőst! — Megint kezded... Igaz is, hogy van? — Meghal, ha nem jön Ivan Antonies. Gyulladásos folyamat kezdődött. Csak altatóval bírja ki. Ha. nem adnánk neki, ordítana a kíntól. — A hátamon cipeltem ide, most meg fogja magát és elpatkol. Bizony ez lesz a vége, barátocskám, Nyikolaj Petrovics. Ügy élünk itt, mint egy család, és képesek lennénk nyugodtan nézni, hogy egy ember elpusztul a szemünk láttára .. . Mosolyognom kell. Nézd a sárgacsőrüt! Emberbaráti szólamtíkba burkolja az önteltségét. Maga persze ki sem teszi a lábát a faluból — majd „megszervezi a népet“. Aztán szépen itt fog ülni, ölelgeti a lányt... Ha tudnád, jó fiú, kit mentettél meg, száz versztre futnál! Lopva kilesek a folyosóra. Ott áll a fiú, egyik vállával a falnak támaszkodik. Magas, .tagbaszakadt legény, az álla lapos, gyámoltalan. Erélyesen megrántja vállára vetett köpenyének zsinórját. — Beszélek a fiúkkal. Ha félnek, magam megyek. Ö, milyen hirtelen megváltozik a lány hangja! Nyoma sem marad az iménti mesterkélt közönynek. Bár oda sem nézek, érzem, hogy minden porcikája reszket. — Kolka, az istenért, ne bolondozz! Ki jár ilyen ítéletidőben a tajgában! — Hiába, nem gondolkodsz te ember módjára. Nem érted, ez az ember itt meghal. A fiú nyilván nem a lányt agitálja, hanem saját félelmét. Mégis feszülten hallgatom a beszélgetést: mi lesz a vége? Nem félek a haláltól — attól rettegek, hogy elvesztem a lábamat. A halál nem izgat. Ügy látszik, kezdetleges lény vagyok. A fegyházban volt egy könyvmoly, Zjama nevű, tőle hallottam, hogy csak primitív teremtések nem félnek a haláltól és ezért kerülnek ki ép bőrrel a leglehetetlenebb helyzetekből is. Hát igen, én nem egyszer megúsztam, mialatt mások meghaltak mellettem. Ott délen is. Vagy a hadifogságban. De láb nélkül maradni! Nem vagyok én giliszta, nem élhetek úgy, hogy elvesztem az egyik felemet. Ha már primitív lény vagyok, hasonlítsanak a százlábúhoz: nem élhetek lábatlanul... A folyosón a beszélgetés egyre csendesebb, szinte értelmetlen. A fiú: — Érted? A lány: — Értem. A fiú: — így kell lenni, Galja. A lány: — így kell lenni, Kolja. A fiú: — Más nincs, aki megtegye, Galja. A lány: — Más nincs, Kolja ... Mint amikor a hegyeik közt szikláról sziklára hömpölyög a visszhang. Csendes duruzsolása elaltat, de — ördög vigye! — az utolsó érzésem az, hogy megsértettek. Megsértettek — mivel, kicsoda ? 6. . .. Régebben a kuckómat fonnyadt levelek, ócska rongyok, korhadó deszíkák szagáról ismertem meg. Ma mintha megcsalna az orrom. Néhány más csavargóval együtt egy igyekvő feketézőnek cementet raktam ki az állomáson, és az orromat egészen betömte a ragacsos por. Átkozott munka: kettesével felmászunk a vagonra, pontosan tizenöt lapát cementet leszórunk, és máris leugrunk a friss levegőre. Éjfél előtt már alig álltunk a lábunkon, de mindegyikünk zsebében valóságos vagyon lapult. Fejenként harminc rubelt kaptunk. A kereskedő számlájára jól megtömtük a hasunkat. Éjfél után a többiek tovább mentek, hogy alaposan leszopják magukat, én meg hazaballagtam, átkozottul elégedetten: ilyen szerencse még sohasem ért. A táncnak
