Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

— Ó, fiatalok, fiatalok ...

Csendes, látszólag érzéketlen szavakkal kopogtat a tudatomon egy idegen élet, amelyet aligha érthetek meg.

4.

... Nem szeretem a táncot. Sőt — gyűlölöm. Komoly okom van, hogy utáljam a táncot: aludni szeretnék. De a párok ott csoszognak minden este fölöttem — este héttől éjfél után egyig, a fúvószenekar meg recsegve, dobogva, üvöltve, lelke szakadtából fújja a talp alá valót. Forgolódok a vackomon, a táncterem emelvénye alatt, sehogy sem tudók elaludni. Atkozott legyen az első ember, aki muzsikára riszálta a fenekét! Aludni akarok, istentelenül aludni akarok. Hogy nem únják meg! Micsoda élvezet az, egymásba aíkaszkodva csúszkálni a fából ácsolt emelvény egyik szélétől a másikig ? Az álom — fojtó, ólomnehéz álom

— rendszerint hirtelen, egy csapásra tör rám. De mihelyt besüt a nap a keskeny réseken, már kimászok rejtekhelyemről és futok a partra. A tenger mint valami óriási, jólelkű és mérhetetlen szörnyeteg terül el előttem. Megint apró vagyok és békülékeny, szundítok még egy verset, mialatt fejem mellett csobognak a habok. Ezek a hajnali álmaim az éjszakaiaktól eltérőn könnyűek és szárnyalók.

Számomra a nap a pályaudvaron kezdődik. Egy gombolyag zsineget lóbálva fejem fölött sietek ki a hétórás tifliszi gyorshoz:

— Vissz undamusa? Vissz undamusa?*)

Pontosan nyolc órakor már ott állok Da- diko Somija cukrász, egy barátságtalan, barna fejű, kövér mingréliai kapuja előtt; Dadiko kabátja alatt vastagon szőrös - a melle. Segítek neki elhordani a kosarakat a közeli három iskola elé. Délben a tengerparti strandra, estefelé pedig a parkba cipelem ugyanazokat a kosarakat. A munkámért három rubelt kapok Somijától, ráadásul védelmet is, mert azt mondja, hogy távoli rokona vagyok. Szerencsére a napon barnára sültem, és már rég megtanultam grúzul. Napközben a piacon töltöm az időmet. Egy lefolyócsőben rejtem el a szöges végű botomat. Kezemben a bottal járkálok a gyümölcsárusok sátrai körül, mintha csak sétálnék. Tapasztalatlan szemlélő azt hinné, egy ártatlan fiú bámulja az árusok holmiját, bottal a kezében.

*) Kinek kell munkás? (Grúz nyelven)

De mihelyt az árus egy pillanatra félrefordítja tekintetét, botom mint a héja csap le hegyével a kiszemelt zsákmányra

— almára, paradicsomra, darab húsra. A. bazár egyik félreeső zugában aztán eladom, a martalékomat dörzsölt öregasszonyoknak, akik vénségük esztendeit néhány rubeles nyugdíjon morzsolják le. Mire leszáll az este, megkerestem legalább tíz rubelt,, néha többet is.

Nem vagyok régóta csavargó: mindössze- másfél esztendő telt el azóta, hogy utoljára láttam a vasúti töltésről Juzsnogorszk fényeit. De a csavargó bandában már jól ismernek, még tisztelnek is, állandó jövedelmem és ügyességem miatt, hogy mindig kicsúszok a rendőrségi razziákból. Magam is érzem, hogy fölötte állok ennek a hajléktalan világnak, de nem beszélek róla, nem mutatom: megvernének. Életem ritmusát csak az időnként rámtörő, rövid ideig tartó, de annál hevesebb maláriás rohamok szakítják meg. Alig egy-két hónapja tartózkodtam délen, amikor megkaptam a maláriát. Rendszerint délben jelentkezik, a lábamból egyszerre elfogy az: erő, és elfog a hideglelés. Ilyenkor azonnaí visszavonulok, kimegyek a tenger partjára,, és forró kavicsokat halmozok magam köré. Egész testem rázza a maláriás láz. A naptól izzó kavicsok szinte égetik a bőrömet,, de nem melegítenek, nem hoznak megkönnyebbülést. Több mint két óra múlva vége a rohamnak, nem marad más nyoma,, csak az, hogy estig bágyadtságot érzek.

Mihelyt leszáll az este, gondosan kikerülve az utcai lámpákat, megvilágított helyeket, visszalopódzom a kuckómba. Ott a táncemelvény alatt, keskeny deszkapalánkkal elválasztva a többi világtól, uralkodónak, királynak érzem magam: mindennek én vagyok az ura, gazdája. Csak ne üvöl- tene fejem fölött a fúvószenekar! Hogy is szerethetném a táncot! Nem szeretem — gyűlölöm . . .

5.

A hóvihar csak nem szűnik, jégerdőt rajzol a gézfüggönnyel eltakart ablak üvegére. Ügy érzem, mintha egész testem elfásult volna a kötés alatt, csak egy kis részem él még — az agyam. Ágyam mellett senki sincs. De a folyosóra nyíló ajtó tárva van, kintről hangokat hallok. Az egyiket már ismerem — vékony leányhang. A másikat először hallom — fiatal, kamaszosan. meg-megbicsakló férfihang.