Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

véget ér? Valószínűleg úgy lesz, az első kanyar után.

Egyszerre szinte fojtogat a párával telített levegő. A távolról hallatszó mozdonysíp mintha addig érintetlen húrt szólaltatna meg, zeng bennem a szava. Tébolyultan lüktet a vérem. A következő percben már a vagonok között rohanok, bújkálok a vasutasok, kalauzok elől. Végül elnyel egy üres Pullmann kocsi torka, vendégszerető belseje. A vagonban megsűrűsödött a piszok, a rothadt, fülledt széna bűze. Az eső függönyén keresztül a töltés alatt megvillannak Juzsnogorszk fényei. Bőrig áztam, mégis melegem van, jól érzem magam — valószínűleg azért, mert végre nem kell annyit és olyan utálatos dolgokra gondolnom, — mindig ugyanarra, mindig ugyanarra ... Elmúlt életem ezekben a pillanatokban olyan, mintha csak álmodtam volna: kissé nevetséges álom. Arcok vonultak el előttem: utálkozva — anyám, felfuvalkodottan — Valerij Nyiko- lajevics, csodálkozva — Zina, értetlenül

— apám. Elnézőn, felnőttesen, sajnálkozva nézek rájuk. Igen, sajnálkozva, ez minden.

Felgyorsul a vonat. Felhasadoznak az égen a felhők, a vagon ablakán bekukucskálnak a csillagok. Ügy érzem, melegít a fényük.

3.

Izzadtan fekszem az ágyban, mint az ázott ürge. De a szám száraz és keserű. Az ágy mellett az öreg ápolónő szundikál, ölében kötés, a pamutgombolyag begurult az ágy alá. A vihar már nem lökésekben feszül neki a falnak, hanem tönkrezúz ‘mindent, ami az útjába kerül: odakinn egyenletesen, megszakítás nélkül zúg a szél. Mint a jó huzatos kályhában.

— Vizet, anyó!

Az öregasszony összerezzen, kezébe kapja a kötést. Villognak a tűk, egymás után szaporítják a szemeket.

— Vizet, mondom!

Az öregasszony végre felocsúdik:

— Máris, kedves!

Elnyújtja a szót, ettől mintha nemcsak mondaná, hanem őszintén érezné is a kedves szót. Mohón szürcsölöm a vizet. Az öregasszony számhoz tartja a poharat és éneklő hangon mondja:

— Igyál, kedves, a víz erőt ad. Minden élet a vízből ered.

— Hol vagyok, anyó?

— Hogy hol? Hát Kirilinóban, a kórházban, hol lennél máshol?

— Verhnyerecsenszk messze van ?

Az öregasszony törülközővel letörli arcomról az izzadságot.

— Ugyan már, mit beszélsz — Verhnye- recsenszík! Odáig legalább ezer verszt, egy- gyel sem kevesebb ... Ott lakik a családod ?

— Hát igen ...

Sajnálkozva cuppant fonnyadt ajkával:

— Messzi...

Számolgatok magamban: ha nem tévedtünk el, akkor valahol félúton lehetek Sack felé. Hatszáz kilométer nem is olyan sok, ha azt számítom, hogy két hónapig bolyongtunk a tajgában. Átkozott malária? Mindig a legalkalmatlanabb időben tör rám. Gramofon Nyikola biztosan elpusztult. Ördög vigye, megkapta, amit megérdemelt. De talán nincs vége mindennek? Csak a lábam megmaradjon. És ha nem? Mindegy, mindenképpen elszököm. Összeszorítom a fogam, elmegyek. Inkább ott pusztuljak — a tajgában ...

A folyosóról lépéseket hallok — női lépéseket. Lehúnyom szemem. Csupa fül vagyok. Megint hallom, hogy suttognak fölöttem.

— Hogy van?

— Lassan felenged... Felébredt, megkérdezte, hol vagyok? Ügy látszik Verhnyere- csenszkből való.

— Mit tegyünk, jaj, mit tegyünk* Trofimovna, megáll az eszem. A körzeti központtal nincs összeköttetésünk, a hóvihar még legalább három napig eltart. Ez az ember meg fél lábbal a sírban van . . . Istenem uram!

— Talán elmehetne valaki kutyaszánnal ľ

— Ki menne? Ilyen hófúvásban csak az ördögök járnak boszorkányszombatra.

— Ne adj isten meghal vagy elveszti a lábát — ami még rosszabb... Ügy látszik nős ember, a legjobb korban van.

— Hiába siránkozunk, várni kell. Varva- rával is már harmadik napja kínlódom .

— Nem tudja megszülni?

— Egészséges nő, semmi baja, ki tudja, mi az oka.

— Semmi baj. Ha a gyerek nyavalyát lenne, egy-kettőre kiugrana. Ügy látszik, az apjára üt.

— Az apja ... majdnem egész éjszaka itt vúrrasztott az ajtó előtt.

— Még egy éjszakai vendéget várhats*.

— Kicsodát?

— Hát a mi Kolkánkat,

— De hisz még össze sem házasodtak.

— Most ez a divat.