Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
kéken kidagadnak az erek. Élvezettel lelökném a vállamról, de csak a fejemet hajtom le. Fütyülök mindenre. Igyekszem rá sem nézni a tanárra. Kedvem lenne hozzávágni a tintatartót. Hangja azonban körülfon, úgy vergődöm benne, mint valami ragacsos, sűrű pókhálóban. — Ej, ej... Nem értem, Carjov, nem értem ... És állj fel kérlek, ha a tanárod beszél veled. Igazán nem illik egy úttörőhöz ... Torkomban a keserű gombóc majd megfojt, hirtelen felugrok, és senkire sem nézve kirohanok az osztályból. Odakinn meleg eső permetez, ökölbe szorított kézzel megyek el a zöldben úszó alacsony kertek mellett, gyűlölöm az egész világot. Egyre erősebben esik. Arcom nedves az esőcseppektől, de az eső mintha sós ízű lenne. Magamnak sem akarom bevallani: már tizennégy éves vagyok. Nem megyek haza. Olyan most a házunk, mint az elhagyott templom a hitrovi tónál, kong az ürességtől. Számomra csak apa tölthette meg az otthonunkat meleggel és világossággal. Apa nélkül mindig kissé fölöslegesnek éreztem magam a világon. Mindig útjában voltam valakinek vagy valaminek. Azt mondják, amikor megszülettem, angolkóros voltam és sokat kiabáltam. Talán azért nem szeretett a család. Persze hogy így volt. Nem tudom, mi tetszett meg rajtam az apámnak, de csak ő beszélt velem úgy, mintha egyenlők lennénk, nem gügyögött és nem hízelgett. Én meg azzal fizettem, amim volt — rajongtam érte. Gyűlölöm az egész világot. Gyűlölök mindenkit, akinek joga van öklével verni az asztalt, érdemjegyeket adni, parancsolór) sípolni az útkereszteződéseken, követelni, hogy „igazolják az átvételt“ ... Nem kell! Nincs szükségem rájuk! Ördög vigye mindnyájukat! ... A lábam szinte magától visz a régi vasúti átjáróhoz. Mindig szerettem nézni, hogy dübörögnek egyre gyorsabban az induló .szerelvények, míg el nem tűnnek az első kanyarban. Ilyenkor a környező világ számomra megszűnt létezni. ... Meredek szírt tetején, három évszázados pálmafa árnyékában magányos viskó áll. A szikla tövében az óceán zúg, a bambusztető fölött nagy, melegen lüktető csillagok őrzik a trópusi éjszaka csendjét. A viskóban soha ki nem alszik a szomorún pislákoló tűz. Fénye csendesen suhan végig a falakon, gyékényeken, egy lány töprengő arcán. A lány valakire vár. Neve Taminga. Sascsőrnek, az agu-oga törzs nagyfőnökének lánya. Sok fiatal vadász, a szomszédos törzsek legjobb fiai kérték már feleségül. De Taminga hallgat, harmadik esztendeje hallgat már. A kérők dolguk végezetlen mennek haza, elűzi őket Taminga bánatos hallgatása. Sascsőr, a híres főnök gondterhelten kérdi: — Lányom, már harmadik esztendeje hallgatsz. A legjobb fiatal harcosokat küld- ted el, akik feleségül kértek. Öreg vagyok már, a Napisten hamarosan magához szólít az örök vadászmezőkre, és még mindig nincs kinek átadnom a törzsfőnöki tollat, nincs kire bíznom törzsünk sorsát. A házunk fölött ragyogó csillagra kérlek, mondd meg, miért búsulsz?! Akkor a szépséges Taminga így szólt atyjához: — Atyám! Megmondom néked szívem bánatát. Messze-messze innen, az óceán túlsó partján, egy kis városban, amelynek furcsa neve Juzsnogorszk, él egy nemes lelkű ifjú, Carjov Szerjozska. Szegénynek nincs hajója. Nem kelhet át az óceánon, ezért mindhalálig csak a távolból szerethetjük egymást. Ez minden, amit mondhatok, ó atyám! A dicső Sascsőr nem válaszol leányának — az agu-oga törzsben legnagyobb szégyen a fölösleges szószaporítás. Sascsőr felhúzza mokaszinját és beül legnagyobb kenujába. A szépséges Taminga pedig kimegy a tenger partjára, sokáig néz atyja után csodálkozó szemével, és bánata jeléül leereszti fekete copfját, amely rugalmas, mintha gumiból lenne ... Egy mozdony rekedt sípolása térít vissza a valóságba. A híd alatt tehervonat dübörög' el. Az utolsó kocsi fékező peronján buzgón integet egy apró emberke, fejét behúzza vízhatlan vitorlavászon esőköpenyébe. Felgyorsul a vonat, a sötét emberke olyan, mint a lepke, amely éppen kibújik a bábból: makacsul mozgatja fejét, a világosság felé törekszik. De a jelzőlámpás vörös fénye mögött összezárul a szürke függöny. Annyira irigylem az esőköpenyes emberkét, hogy kis híján elsírom magam: ott ül az utolsó vagon fékező padján, nézeget jobbra, balra. Mi mást tehet, csak ül és néz, nem fázik, jó meleg az esőköpeny. A mozdony sípszava már egész messziről hallatszik, mintha nem is síp lenne, csak félig libegés, félig sóhajtás: a vonat a vágányok zökkenőin mint valami létrán siet a mesz- szeségbe, oda, ahol véget ér a ránk boruló szürke ég. Talán már az első kanyar után
