Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)

... Kimegyek a tornácra. Kezemben aktatáska. Előttem három lépcsőfok, ismerem, mint a tenyeremet, a lépcső aljából téglával kirakott út vezet a kiskapuig, ketté választja az udvart. Minden ugyanolyan, mint tegnap volt, a földszintes Juzsnogorszkot körülveszik a füstölgő salakrakások és meddőhányók; mindenfelől gyermekkorom óta jól ismert hangok és színek törnek rám, akárcsak .tegnap: kakas kukorékol, a sövény mentén kötélen fehérnemű szárad, nyárfák pelyhe lebeg a levegőben; akárcsak tegnap, az iskolába indulok, még sokáig, három egész évig kell oda járnom. De érzem: valami alapjában megváltozott bennem. Még tegnap egybeolvadtam egész környezetemmel, apró, jelentéktelen részének éreztem magam, de ma mintha éles fénysugár ragadna ki környező világomból. Minden lépésemet, minden lélegzetvételemet áthatja a közelgő és elháríthatatlan változás előérzete. Az első már megtörtént: ma éjszaka letartóztatták az apámat.

Nem történhetett másképp. Már tavaly óta különös vendégek jártak hozzánk. Mintha egyforma lett volna az arcuk, a hangjuk is egyforma volt — rekedt, fojtott. És még valami: mintha remegett volna a kezük. Mégis szaporán mozgott — elvették, becsomagolták, elrakták a holmit, szaporán, félve, mintha attól tartanának, hogy a tárgyak megperzselik az ujjukat. Aztán a vendégek vodkát ittak és rútul káromkodtak. Anya este az ágyban panaszosan azt mondogatta:

— Alekszej, legyen eszed, gondolj a gyerekekre!

Apa lustán legyintett:

— Ugyan, aludj.

Reggel apa csendesen, szinte bűntudattal járt a házban, fürkészve nézett rám.

Most aztán vége mindennek. Rajnai felé három ember jött hozzánk, felforgatták az egész házat. Csak a kisebbik húgom, Galka nem ébredt fel. Makacsul végig akarta aludni hajnali álmait, és a nagy szemű milicista, aki a fal mellett állt, az ágy és Galka ágya között, egyre-másra megigazította a paplant, ha lecsúszott hugocskám- ról. Két civilruhás a szekrényt és a komód fiókjait ürítette ki. A holmit két nagy rakásra dobálták, mintha páros-páratlant játszanának. Amikor elkészültek mindennel, a nagyobbik rakás legtetején apa alsónadrágja hevert, amelyen rozsdás foltok

2.

éktelenkedtek a bádoggomboktól, a kisebbik rakáson pedig kopott, bőrkötésű családi albumunk: préselt virágok száradtak benne, meg egész családunk fényképei, ahogy anya szokta mondani, mind hetediziglen. Aztán az egyik civil röviden intett apának:

— Mozgás, Carjov!

De apa nem talált bele lábával a cipőbe. Lecsúszott talpáról a cipő, mintha eleven lenne. Anya két kézzel kapaszkodott a szekrény élébe, egész testében remegett. A legszörnyűbb az volt, hogy nem sírt, nem kiabált, csak hideglelősen reszketett. De leginkább megragadt emlékezetemben a vaspitykéktől rozsdás alsónadrág és a családi albumunk, amelyből kiállt egy megsárgult fénykép, azt írták rá: „Fe- nyicskának jó szü .. .“

... Ismerős hangot hallok, mintha hirtelen arcul ütne:

— Szerjozsa!

Zina, a padszomszédom. Kemény, rugalmas copfok, szeplős, kissé lapos orr, kerek, mindig csodálkozó szemek. Zina a szemközti házban lakik, ezért mindig együtt megyünk az iskolába és együtt jövünk haza. Talán más miatt is. Az osztályban menyasszonynak és vőlegénynek csúfolnak. Zina ilyenkor dacosan megrázza keskeny vállát, én meg nekiesek a csúfolódóknak. Most itt áll előttem, fejét lehajtja. Cipője orra mindenféle ákombákomokat rajzol a járda porába.

— Mama azt mondta, hogy nem szabad barátkoznom veled.

Tompán néztem a porba rajzolt kusza vonalakat.

— Miért?

— Magad is tudod.

— Tudom.

Sarkon fordulok és megyek. Zina utánam fut. Valahonnan messziről utolér a hangja:

— De én csak azért is melletted fogok ülni a padban, úttörő becsületszavamra!

Hadd üljön, ha neki úgy tetszik. Torkomat keserű gombóc szorongatja. Az iskolában, tanítás alatt toliam serceg a papiroson, kék pacákat köpköd. Az orosz tanárunk, a „nyúlszájú“ Valerij Nyikolaje- vics párnás keze lecsap a vállamra:

— Gondolkozni kell, Carjov!

Utálom a csendes, hízelgő hangját. Fel- sem emelem a fejemet, émelyítő világosan látom magam előtt hájas, elnagyoltan mintázott képét, nyúlszáját, csillogó seviot kabátját, amelynek gallérja csupa hajkorpa, cingár, vörhenyesen szőrös kezét, amelyen