Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - MAI SZOVJET PRÓZA - Vlagyimir Makszimov: Él az ember (Tóth Tibor fordítása)
a 0 ■SL n 0 í; N Cl II D s Vlagyimir Makszimov a fiatal szovjet prózaíró nemzedék tagja. Nem véletlen, hogy egyik novelláját — amelynek fordítását ebben a számban találja az olvasó — Tolsztojnak az ember jóságáról szóló gondolatával vezeti be. Mindkét eddig megjelent novellája (Benépesítjük a világot, 1961 és Él az ember, 1962) az ember eredendő jóságából indul ki, amelyre kívülről, idegen hatásra rakódik rá a gonoszság. Érthető ez olyan írónál, aki számára nyilván személyes tragédiát is jelentett a személyi kultusz együttes, társadalmi tragédiája. Makszimov írásai a szerző erkölcsi optimizmusát tükrözik, s e tekintetben új szinten új hangnemmel gazdagítják a szovjet prózát. Vlagyimir Makszimov él az ember i. A szemem mintha leragadt volna. Erőlködve nyitom fel. Éles, vakító fény csap a szemembe. Előttem tarka, kék, zöld, piros körök úsznak és egyre szaporodnak. Aztán a színes, szivárványos örvényből arcok bontakoznak ki: az egyik fiatal, mongolosan széles pofacsontokkal, mandulavágású szemekkel, a másik öreg, ráncos, keskeny ajkú. Csendesen, szinte közömbösen suttognak fölöttem: — És ‘Kolka tudja? — Éppen neki fogom megmondani! — Pedig csak mondd me*g. — Megmondom neki, és még azt gondolja, hogy meg akarom fogni. Előbb megszülöm a gyereket, aztán maga döntse el, mi legyen. . — Ő az apja. — Na és? — El kell vennie. — Kell. kell! Ha csak kénytelenségből teszi, fütyülök rá! Ha nem akar elvenni, nem kell, a gyerekemet magam is fölnevelem. — Bennetek, mai fiatalokban sok a büszkeség, de kevés az ész. Az én időmben az apád elkapott volna, aztán jól elfenekelt volna ... — Hogy fúj a szél... Én is hallom, hogy odakinn tombol a vihar. Egy pillanatra elcsendesedik, aztán még nagyobb erővel feszül neki az épületnek, aprószemes darával veri az ablakot, mintha valami haszontalan gyerek homokkal dobálná. A szél zúgásán náthásán tör A jó mindig lelkűnkben van, a lélek jó, a rosszat kívülről oltják bele. L. Tolsztoj keresztül egy kis dinamó zümmögése. Ütemére alig észrevehetően pislog az ágy fölött a lámpa. — A mi Szimánk sem tudja, mit csináljon. Ezt az embert meg kell operálni, de Ivan Antonovics Szaburovban rekedt. — Ki kell várni... Csak el ne vessze a lábát! Hogy el ne kiabáljam! Uram segíts! Lehunyom a szemem. Meg kell tudnom, mi történt velem. Valahogy ki kell fürkésznem. Ez már a mesterségemhez tartozik. Hol vagyok, £iogyan kerültem ide? Az utolsó dolog, amire emlékezem — a megsemmisítő, véget nem érő zuhanás ... A szavak száraz levelekként sustorognak a fülemben: — Antonies nincs itt — a felelősség az övé, senki másé. — Szaburovból idáig legalább negyven verszt. És egy lépésre se látsz ... — Nem öreg, csak nagyon magasra nőtt. — Mondom, legalább a lábát el ne vesz- sze. — Alighanem az expedícióból lesz. Ott minden férfi szakállat visel. — Igen ... A két asszony elhallgat, s végre tudatomig ér az imént hallott szavak — csak a lábát el ne vessze — szörnyű értelme... Ha így áll a dolog, akkor a mieink eltűntek, elmenekültek — a játéknak vége. Önkéntelenül előre lendülök. De hirtelen fájdalom hasít belém, egész testemet elzsibbasztja, elvesztem eszméletemet, s visszazuhanok az üres, mérhetetlen semmibe.
