Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - FIGYELŐ - Bata Imre: Számvetés és kísérletezés
epikát kapunk, a figurák itt sem három dimenziósak, de van légkör, atmoszféra, melyben természetesen emelkedik heroikus magasba, válik egyértelműen pozitív hőssé egy mindennapi ember. Mert vannak helyzetek, amikor az ember hőssé kell, hogy váljék. Amikor optimális lehetőség van arra, hogy az ember legjobb tulajdonságai, erényei együtt hassanak. Az atmoszférát belengi a halál sötétje, a visszatérő haldoklás-kép nem felejthető egy-egy képsor idejére, de a haldokló embertelen kínját emberi értelemmel tölti meg mindaz, amit utolsó pillanataiban az eszméletlenség elénk idéz. Valami zavaró azért van ebben az atmoszférában. Azt az összetett és már-már kiértékelt életfilozófiát, mely az útirajznak már sajátja volt, széttörik ezek a kisregények. A történeti motivációhoz adott magánéleti anyag nem képes — épp a vázlatosság miatt, épp a fokozott szubjektivitás okából — szervesen illeszkedni. Gyakran szentimentálissá, vagy — s ez ugyanarra megy — öncélúvá válnak a szerelmi jelenetek. Az történik itt, hogy az alkatilag, jellemében racionális-intellektuális író engedi magát sodortatni érzelmi-ösztöni áramok által, ahelyt, hogy kemény karcsapásokkal — néhány szakszerű mozdulattal — előre lendítené magát. A hangulatiság nagy akarása, a túlzóan zenébe oldó szándék téveszti meg Fábián Zoltánt. Ennek a tendenciának a modor örvényébe taszító rossz természetére ideje figyelmeztetnünk az írót. Nem kell mondani, vajon mi segíthet. A tárgyiasabb szemlélet, az segít, nyilván. S ezt gyakorolja „rövid történeteiben“. Ezek az írások is hordozzák a romantikus elfogódottságot — Kék órák, Lila orgonák, meg fehérek, Mint északon a zöld tengerek —, de a tárgyias ábrázolás itt jó ellensúlya az érzel- mességnek. Érzelgősség legfeljebb csak egy- egy címben nyilatkozik meg, mint ebben is: „Lila orgonák, meg fehérek“. Puszta elvétés ez, mert hiszen a novella viszont remekbe sikerült. Kis történeteinek hőse a nyugaton oly elterjedt „kisember“. A kisember, akinek nem személyisége, hanem a sorsa érdekes. Nem is a jellemrajz itt a fontos, hanem a szituáció minősége, s az eredmény a sokat emlegetett atmoszféra. Minden novella egy-egy külön hangulatminőség. Ha problémát fejt ki, akkor sem a jellem a fontos, hanem az, hogy milyen fázisban érjük tetten a problémát hordozó embereket. A váláshoz tér vissza ismét és újra. Az elhidegülés különböző szakaszait vizsgálja, a velük járó hangulat-variációkat teremti meg egy-egy történettel. Nem történetek persze ezek a szó klasszikus novellái, vagy anekdotai értelmében. Pillanatképek. Ügy látszik, a modern epika mindenáron a filmtechnikától vár valami megfrissülést. A raon- tírozás mechanizmusa szerint bontakozik ki egy-egy pillanatkép, s kétségtelen, hogy a hangulatok akkor sikerülnek egynemű légkörré, ha az író mellőz minden belső motívumot, csak a tényekből válogatva fejezi ki a hangulatot. Minél tárgyszerűbb, annál atmoszférikusabb, s mennél jobban sikerült a homogén hangulat, annál tömörebb, jelzésesebb — szimbolikusabb az írás, a kisember érdekessé válik. A számvetés és a kísérlet fázisában találjuk tehát Fábián Zoltánt. Önvizsgálat, technikai és stílus-tanulmányok közepében, vagy vége felé már. Ilyenkor nem árt az inspiráló igenlés se, a tanács se. E sorokat igennek szántam, a tanács már nehezebb. Nagy várakozással nézünk elébe húsbavágóbb, merészebb témáinak. Kicsiny történeteivel is, kisregényeivel is önmagánál, a múltnál, s periférikusabb kérdéseknél ragadt. Pontosan értjük. Valami merészet mostmár! Merészet anyagban, az életfilozófia szabadjára engedésében. Tehetség és emberség ígéri, hogy ez jön; az elkötelezettség kötelezi Fábián Zoltánt új, nagy vizekre bocsátani karcsú hajóját. Bata Imre
