Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Bertók Imre: Egy aktíva margójára

szakdidaktikai tudást, mert ne ringassuk magunkat illúziókban, a szlovák nyelv a tanulóknak nem második anyanyelve, hanem a tanulás szempontjából idegen nyelv.

Az újabb szakdidaktikai nézetek lépten-nyomon hangoztatják, hogy egy idegen nyelv megtanulásához elegendő 600—700 szó, 100—150 szókapcsolat és 20—25 nyelvtani szabály. Igen, de ki mondja meg, hogy melyik 600—700 szót kell megtanulnia a tanulónak, hogy az idegen nyelv, tehát a szlovák nyelv birtokába jusson. Milyen örömmel nyúlna minden tanító ilyen irányú munka után, de tudomásom szerint ezzel még senki sem foglalkozott. A magyar nemzetiségű átlag tanuló az érettségi után legalább 3000 szó birtokában van, feltétlen ismer 200 frazeológiai kapcsolatot és 50 nyelvtani szabályt. Igen ám, de mennyi felesleges szó, szókapcsolat, nyelvtani szabály terheli az agyát, ami csak esetleg irodalmárnak lesz rentábilis. Az alapkívánalmaknak tehát eleget tesz a tanuló, de nincs módja sok esetben a gyakorlásra, mert a környezete ezt nem teszi lehetővé. Minden főiskola bizonyos speciális vonalon érdeklődik a gyermek tudása iránt, amelyet idegen nyelven kell kifejeznie. Erre viszont kevés tanuló képes, még akkor is, ha a terminusz technikuszokat szlovák nyelven tanítják az egyes tantárgyakról. Ezen túl már nem mehet a középiskola, mert akkor minden óra nyelvi órává változna, ami a szaktudás rovására menne.

Hol van tehát a hiba? A szlovák nyelv koncepciójában. Pár éve csak, hogy a szlovák nyelv keretén belül helyet kapott a konverzáció, ahol ma már olyan témakörök találhatók, mint kémiaóra, fizikaóra, matematikaóra. Ez már némi segítséget nyújthat, ha következetesen az I. évfolyamtól végig tanítjuk minden évfolyamban, de ez sem helyettesítheti a szaktárgyi ismeretek idegennyelvű elsajátítását.

Tankönyveink a II. cikluson nem épültek tudományosan ellenőrzött és a szó frekvenciáját figyelemmel kísérő szókincsre. Ehhez feltétlen szükséges a szlovák nyelv minimum szótára, és a frekvencia szótára, ezek nyújthatnának igazi segítséget a tankönyvíróknak, nem terhelnék túl a tanulókat kevésbé fontos szavak, esetek, nyelvtani szabályok tanításával és láthatnánk azokat a sz&vakat, kifejezéseket, melyeknek automatizálása a nyelvismeret elengedhetetlen kelléke.

De ki oldja meg ezt a fontos feladatot? A Bratislavai Pedagógiai Kutató Intézet magyar tagozatának dolgozóira hárulna elsősorban ez a feladat, ez azonban oly csekély létszámú dolgozókkal fizikai lehetetlenség. Szükséges volna bekapcsolni ebbe a munkába gyakorló pedagógusokat, tudományos dolgozókat, akik időt és fáradságot nem kímélve fognak hozzá a munkához.

A tanulókat a környezetük inklinálja arra, hogy előnyben részesítsék az anyanyelvükön való gondolkodást. Illuzórikus az elképzelés, hogy az átlag tanuló tud idegen nyelven gondolkodni, ezt csak a tehetséges tanulók érik el. A felvételi vizsgákon azt kell figyelembe venni, hogy a magyar tanulónál tianszferenciós folyamat játszódik le, mert tudatmezejében előbb jelennék meg az illető szaktárgy szakkifejezései az anyanyelvén. Bonyolult pszihofiziológiai jelenség ez, melyet csak a legtehetségesebbek tudnak leküzdeni. Hogy hasonlattal éljek, olyan ez. mint a rádiónál egyik hullámhosszról a másikra való átkapcsolás. Egyesek a tanácskozáson hivatkoztak azokra az idegen nemzetiségű tanulókra (koreaiak, ghanaiak stb.), akik hazánk főiskoláin tanulnak. Szerintem ez az összehasonlítás túl merész. Mert ezeknek a tanulóknak sem a kiejtése, sem a szókincse, sem egyéb nyelvismerete nem hasonlítható össze egy magyar iskolán érettségiző tanuló tudásával. Ide vezet az a helytelen módszer, hogy általánosítunk. Hisz minden évfolyamban találunk jő, közepes és kiváló tanulókat. Ez azt jelentené, hogy mi csak gyönge tanulókat nevelünk. Ez pedig nem így van. Sok év tapasztalata azt bizonyítja, hogy a magyar nemzetiségű tanulók megállták helyüket a főiskolákon, sőt fontos pozíciókat töltenek be nemzetgazdaságunk különféle területén.

Szerény véleményem, hogy a köztudat negatív irányú tájékoztatása oda vezet, hogy bizalmatlanságot keltünk a szülőkben a magyar tannyelvű iskolák és pedagógusok iránt, és akarva nem akarva kitenyésztjük a kisebbségi érzést ezekben a pedagógusokban, sőt tanulókban, ami sehogyan sem egyeztethető össze a marxizmussal és a leniniz- mussal.

De ha jobban elemezzük az egyenértékű műveltséget, azt látjuk, hogy ez is sántít. Vegyük például azt az esetet, hogy ha valaki tiszta szlovák környezetből kerül magyar vidékre vezető beosztásba. Hogyan érti meg magát a szövetkezetben mint agronómus, ha nem ismeri a tagság nyelvét. Ugyanakkor a magyar nemzetiségű tanuló akár