Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Egy vitatkozó regény

a kritika szerint a 63-as év egyik legérdekesebb és legjelentősebb magyar regénye.

Négy un. kisember, „polgárocska“ igazi arculatát akarja Sánta megmutatni, s követ el célja érdekében „erőszakot“ a valóságon, s viszi hőseit abszurd helyzetekbe. Az esténként együtt poharazgató könyvügynök, asztalos, kocsmáros és órás a legnagyobb egyetértésben vallják, hogy „Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba!... Kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre, kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk felett a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek.“ De mikor a hatalom mondja nekik ugyanezt, s az önbecsülésük és önérzetük utolsó szikráját is elpusztítani akaró nyilasok arra kényszerítik őket, hogy egy halálra kínzott s kikötött vasmunkást szabadulásuk előtt két oldalról pofon verjenek

— fellázadnak. Megszólal bennük az az énjük, amelynek létéről eddig ők maguk se igen tudtak, a társadalmi ember, az erkölcslény, s

— megtagadják az engedelmességet. Egyként kiállják az „emberség próbáját“, ahogy Z. Szalai Sándor írja az Üj írásban. Kiállják, de a szerző szerencséjére nem olyan egyértelmű ez a „kiállás“, mint ahogy a kritikusok vélik, nem olyan mindent bevilágító a befejezés, mint a reneszánsz festészetben a tárgyakat minden oldalról bevilágító „absztrakt fény“ (Tatarka), hanem éppen olyan összetett, önmagával a halál előszobájában is vitatkozó, mint az egész könyv, s az alakjaiban botladozó, töprengő szerző.

Mert mi történik a befejezésben? Az erősen vallásos, gyenge idegzetü Kovács asztalos a felszólításra elindul, hogy pofon üsse a haldoklót, kezét is felemeli, de idegrendszere nem bírja tovább a feszültséget s összeesik. A gyáva, gyenge jellemű, szeretőjét a családnak szánt hússal traktáló Király könyvügynök szintén elindul a haldokló felé, a hatalmas termetű kocsmáros vasmarka állítja meg. S végül a szökött zsidó gyermekeket rejtegető, bölcselkedő hajlamú Gyurica órás pofon is veri a halálra kínzott embert, hogy közben paradox módra Király könyörögjön neki: „Az istenért, Gyurica szaki... ! Nem ... Nem ... ne tegye meg...!“ S ennek a „ne tegye meg!“-nek az indítéka nem csak a jóság, hiszen percekkel azelőtt ő akarta ugyanazt megtenni, hanem egy kicsit a félelem is a kocs- márostól, s egyáltalán a közvéleménytől, s a „ha én nem, akkor te sem!“ gondolat. A próbát egyértelműen hát csak Gyurica mester állja ki, aki irtózatos lelki tusa után megteszi, amit kérnek tőle, hogy életét — nem a maga, hanem — a gondjaira bízott gyermekek számára megmentse. S kiállja Béla kolléga, a kocsmáros is, akinek szilárd kiállását azonban sajnos az olvasó egyszerűen nem tudja megmagyarázni magának. S ez vitathatatlanul a

mű gyengéje, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy a másik három végső tettével a szerző hű maradt önmagához, jobbanmondva az alakok belső logikájához, a valósághoz, s ellenállt a századok erkölcsparancsát kínáló befejezésnek, a két szóban megfogalmazható megoldás („kiállták az emberség próbáját“) csábításának. Itt nem a szerző formálja alakjait a mesének és mondanivalónak megfelelően, hanem az alakok élnek, mozognak, cselekednek belső törvényeik, s a valóság kiszámíthatatlan rendje szerint. S ez a mű második vonása, amellyel a szerző a hagyományos regényírói módszerekkel „vitatkozik“. Az első az abszurd helyzetek (Gyurica mester furcsa dilemmája, a „polgárocskákhoz“ nem illő lecsiszolt filozófiai gondolatok, s végül a befejező triviális ötlet), amelyek során az alakok felfedik igazi arcukat, a másik a mesének, a tételeknek, a kiszámíthatóságnak a felrúgása. A mű a paradox módra szigorú szerkezet ellenére is szemünk láttára alakul, vélemények születnek és változnak, a szerző velünk együtt fedezi fel a valóságot, hatol egyre mélyebben alakjainak erkölcsi világába, míg azok végülis a helyzetek könyörtelen kényszere miatt minden álarcukat elhányják, s ott remegnek előttünk kiszolgáltatva, meztelen. Ez a születő világ még az előre meghatározott, a végig következetesen betartott stílus-sajátosságok determinizmusát sem tűri. Ezért a stílus-puritanizmus. S ez a sajátos, erősen dekoratív, de szuggesztív nyel- vezetű, s második kötetében már a mese túl- tengésére s didaktikára hajló, s a két oknál fogva a megcsontosodástól, merevségtől féltett Sánta Ferencnél nagyon nagy sző.

Egy vitatkozó regény — szól a cím. Mivel vitatkozik még? Nem csak a formai hagyományokkal, hanem az emberi cselekvést irányító tartalmakkal, az erkölccsel is, sőt azzal a leghatalmasabban. Nem hiszem, hogy a modernségnek megfogalmazható és megtanulható tételei vannak, de meggyőződésem, hogy minden modern irodalom a kor legsajátabb problémáival törődik, foglalkozik. S az atomháború árnyékában s az állandó, s váratlan társadalmi változások közepette az erkölcs minden bizonnyal ezeknek a legsajátabb problémáknak egyike. Gyurica mester kisember-barátainak teszi fel a kérdést: ha egy gazdag szigeten haláluk után feltámadnának s a fejedelemség és a rabszolgasors között választhatnának — melyiket választanák? Ki mi akarna lenni: zsarnok, embertelen fejedelem, vagy tisztességes, de mérhetetlen sokat szenvedő rabszolga? Barátait kérdezi, de olyan kérdés ez, hogy: „legyen bárki, történjen bármily úton- módon, történjék bárhol, hangozzon el bármily időben és lett légyen bárki, aki megkérdezi — aki meghallotta, annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válaszolt, vagy le nem vonta a megfelelő konzekvenciát.“ S a szerző szenvedélyesen keresi a választ, emberekben és helyzetekben, s közben kialakítja s szembeszegezi az utolsó évek irodalmának történelmi, filozófiai és öko-