Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: A fiatal szlovák próza élvonalában
nómiai szemléletével az emberszemléletet, az állandó vitatkozó, s etikai felkészültségének megfelelően szüntelen lehetőségek között választó embert. Az embert, aki az életért él. Ez a regény egyik leggyakrabban visszatérő refrénje: az életért élünk. Nemrégen még másképp hallottuk és tudtuk: célokért éltünk. A szerző nem szól bele a vitába, a könyvben élettények vitatkoznak: a mű egyetlen célokért, eszmékért lelkesedő alakja, a féllábú fényképész Készéi, aki a feltett kérdésre először válaszol, s vállalja a rabszolga sorsot, mikor asztaltársai kétségbe vonják őszinteségét, sértett önérzetből árulójuk lesz. „Nem engem sértettek meg, hanem az emberiséget, amely romlatlanul él és munkál bennem! Milyen büntetés lenne méltó bűnükhöz? Amíg önök itt élnek és terjesztik maguk körül, mint a görény a bűzét, amíg itt terjesztik a kételyt és a közömbösséget, addig mire juthat a hős? Nem, uraim, nincs szükség magukra ... Az emberiség elsepri magukat az útból..." — fortyog a megsértett ember, s reggelre megérlelődik benne a gondolat, hogy valamennyiüket feljelenti a nyilas párt körzeti irodáján (1944 végén vagyunk). íme, az embertelenséghez vezető hősi szenvedély! Hős a hősért, aki a céllal csak önmagát igazolja. S íme az ember örök vitája az embertelenséggel. S az emberért vitatkozik Sánta „a nyavalyás, félrehülyült világgal“, „nyomorult társadalommal“ is, amelyben az ember elidegenedik sajátmagától, s a természettől is. „Élt ezelőtt isten tudja hány évvel vagy évszázaddal egy rakás ember, akik törvényeket hoztak, megmondták, hogy mi jó és mi rossz, mi az ami szabad, és mi az ami nem — s nekem ma — ma és nem akkor! — úgy kell élnem, ahogyan azt ők akkor kisütötték! ... Ez így megy, amióta megszülettem, és lassan elérik vele azt, hogy semmit sem vagyok képes a magam fejével átgondolni, hanem a szokásokra pislogok, mint holmi aggastyánra — én, a hülye gyermek —, hogy vajon mit tart afelől, amit éppen teszek, vagy tenni készülök... S ami aztán betetőzi az egész históriát — ami tragédia, méghozzá mindannyiunk tragédiája — az az, hogy már nem is kell a szokás törvényeire függesztenünk szemeinket, mert a rohadt törvény belé fészkelődik a legkisebb porcikánkba, átjár, mint az itatóst a tinta, belémköltözik és olyan elválaszthatatlan részemmé válik a nyomorult, mint a vesém, vagy az anyajegyeim, vagy maga a gyomorsavam.“ így töpreng a lelki- ismeretfurdalásaitól nem nyugható Király könyvügynök, s vele együtt a szerző, s keresi, kutatja az ujra-humanizálódás lehetőségeit. S a könyv értékéből semmit sem von le, hogy csak keresi, s nem nyújt hozzá kész receptet. Sőt! — Az éppen elég, hogy az egész könyv ennek a humanizálódásnak a jegyében született. Tőzsér Árpád a fiatal szlovák próza élvonalában (Ján Johanides: Magánélet című könyvéről) Napjainkban mind jobban tanúi lehetünk az irodalom iránti növekvő érdeklődésnek. Más lapra tartozik persze az, hogy a sokat emlegetett „sajátos“ helyzetünknél fogva általában megkésve közvetítjük a magyar olvasóknak — ha egyáltalán közvetítjük — az egy hazában élő népek irodalmi alkotásait. Ezért aztán még csak csodálkozni sem merünk azon, hogy a fiatal szlovák próza most debütáló képviselőjének, Ján Johanidesnek a neve jóformán ismeretlen a magyar olvasó- közönség előtt, mint ahogy — talán J. Blaž- ková kivételével — a cseh és szlovák prózaírói utánpótlás többi képviselőjéből is többé kevésbé összefüggéstelen, hézagos az ismeretünk. Már pedig működésüket illetően figyelmet érdemlő nemcsak a témaválasztás, a napjaink problémáira való reagálás, hanem a modern világérzés séma nélküli kifejezésmódárja törekvés is. Míg kezdetben a prózaírói utánpótlás sematizmustól és patetizmustól szabaduló törekvéseit nem egyszer érezhetően determinálták a középnemzedék — Mináč, Bednár, Mňačko, Jašík stb. — alkotásai, addig napjainkban egyre erősebben nyilvánul meg a kísérletezés, az új utak keresésének növekvő igénye. Persze a maiság, a korszerűség követelményét nemcsak a rövidlélegzetű írásművek jelentik, hanem a hagyományos műfaji kategóriák nyújtotta keret is lehetőséget ad erre. A dolog lényege minden esetben a hozzáállásban van, éspedig abban, hogy a felületes maiság helyett a közélet mélyen időszerű problémáit ábrázolja az irodalom. Másszóval, ne a gombhoz varrja a kabátot, s alkalmi vezércikkek mondatai szolgáljanak a regény, vagy
