Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

költő szinte akaratlanul, tudatlanul lett egy bűn részese. Nem volt, nem lehetett bűntudata, és így sematizmusát sem művelhette tudatossággal. Ezt kisebbségi helyzetünk hozta magával, mely egyrészt elősegítette, másrészt hátráltatta is a sematizmus kifejlődését. Ösztönzője, csábítója volt, de ugyanakkor fékezője is. Súlyosbító körülmények itt éppúgy adódnak, mint enyhítők. Minden magyarázat visszafut a negyvenötös caesurához. A túláradó és kritikátlan lelkesedés

— némaság után — a felszabadultság hálája volt és lojalitás-bizonylat akart lenni mindenképpen. Az átélt valóság tegnapi sokkja azonban ott volt mindenek alján: itt a lelkesedés nem hozhatott, nem adhatott teljes azonosulást, adekvá- ciót. Ezt csak papíron lehetett kiélni: a túlfokozás, a túlakkumulálás frázist eredményezett, és ez nem engedte meg, hogy az átélt nyomás, a még fel nem oldódott félelem hatása alatt létrejöhessen a költészet nehezített egyéni hangja: a József Attila példázta gyémánt-kristály.

Költőink fiatalok voltak: első indulók. A sematizmus muszája, divatja, köny- nyítése itt egybe-esett egy indulással, egy írásban, kifejezésben még ki nem érett kezdő lelkesedéssel, első szólni-akarással, túláradással. Az eredményen nem lehetett csodálkozni, hisz az idős és rutinos írók is engedtek a sematizmus kényszerének és csábításának. Dénesék indulása egybeesett a sztálinizmus egyeduralmával, irányvonalával, és Egri kellett, hogy pápább legyen a pápánál. Ő lett és csak ő lehetett az irányító. Nem voltak kételyei, nem lehettek gátlásai. Ezt Csanda Sándor — tehát egy, a Dénesekkel együtt induló fiatal — mai analízise is aláhúzza: „A sematizmus szubjektív oka a mi irodalmunkban a neofiták buzgó- sága volt.“ Ez a buzgalom azonban ugyanakkor mellőzhetetlen eredményeket is felmutathat. A Harmadvirágzásban olvasható: „A széppróza nyolc könyve közül ötöt Egri Viktor írt. Ez a tény mindennél jobban világítja meg a helyzetet ... Az indulás és indítás érdeme mindenképpen Egri Viktoré.“ Amikor mi még lebunkózottan, ájult sebzettségben, magunkbakeseredve ültünk, Egri imponáló vitalitással, aktivizáló frisseséggel mozgott, nyüzsgött, ágált és szervezett. A mozgás, mozgatás érdeme kétségtelenül az övé.

Az induló magyar irodalom adott helyzetet talált, kész tényeket: a dogmatizmus, a személyi kultusz uralmát, a sematizmus igazoltságát. Déneséknek és Egrinek ez új volt, igaz volt: a szocializmus, a kommunizmus, az autoritás minden hitével ezen a fokon állandósult. Ők egy létező állapotba csöppentek bele: szociális fokon mást nem tudtak, nem ismertek, nem éltek meg, nem élhettek át. A fiatalok koruknál fogva, Egri pedig tegnapi beállítottságából kifolyólag.

A szlovákiai magyar sematizmus mentőkörülményei: adottságok. Akik gyakorolták, azok a kommunizmust a sztálinizmus makszimális hőfokán ismerték meg és vették át: csak Kopecký beszédeit kell elolvasni! Ők, akiknek nem volt igazító mércéjük, nem tehettek különbséget és nem alkalmazhattak korrektúrát, kritikát. Én megtehettem, mert én és társaim a huszas és harmincas években másképp tettük le a garast. Mi abban a szerencsés helyzetben, jobban mondva, időszakban voltunk aktív harcosok, amikor a proletariátus, a kommunizmus itteni hősi fejezeteit élték és írták. Amikor ez kiállást és vállalást jelentett. Ennek a vállalásnak, ennek a közösségnek külső körülményei nem voltak irigy- lésreméltók, de a belsők: igen! A kommunizmus akkor egy üldözött, hitteli kisebbség ügye volt, de ez az 1948 utáni fiataloknak és neofitáknak csak néha többségi elkötelezettséget jelenthetett: az államhatalom adekvát realitását és állampolgári kötelességet.

Nekem könnyű volt, mert én a nehezén rég túljutottam. Nekem múltam volt, élményem, művem, tapasztalatom és — kiábrándultságom, hit-vesztettségem, fájdalmam, sebzettségem. Én átéltem, megéltem 1937-et, és ez volt olyan sokk, mint az 1933-as hitleri. Az 1938 előtti sokkot azonban Sztálinnak hívták. Ki tud róla? Mondanivalóm itt vallomássá szűkül, hogy tanulsággá tágulhasson.

(Befejezés a köv. számban)