Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

konvenciónak nevezzük... Ennek lesz a következménye aztán a frázis; mert az ember mégcsak szavakban sem fedi fel belsejét, tetteiről már nem is beszélve.“ Ahol a frázis uralomra kerül, ott megszűnt a mondanivaló. Iszák Bábel az 1934-es első szovjet írókongresszuson a forradalmi harc és a szavak viszonylatáról beszélt: „Ennek a harcnak kevés szóra van szüksége, de csak jó szavak legyenek; kigondolt, banális, officiális szavak az ellenség malmára hajtják a vizet. A banalitás ma már nem rossz jellemtulajdonság, de bűntett. Sőt ennél is több: a banalitás — ellenforradalom. A banalitás a mi legnagyobb ellenségünk.“ Bábel itt forradalmi hőfokon ismételte meg Goethe-nek a frázisból való undorodását: „Egész életemben semmi mástól úgy nem viszolyogtam, mint a frázistól; nekem egy frázis, amikor az ember nem gondol és nem érez semmit, a mások részére az elviselhetetlenséget, magamnak pedig a lehetetlenséget jelentette.“ (Propyläen-kiadás. 38.283)

Ricarda Huch nem hiába tartja szellemi ősének Goethét. Ő mondotta: „Az egyformaság békében hagy minket, de az ellentmondás az, ami produktívvá tesz bennünket... Minden, ami nemes, önmagában szelíd és csendes, míg az ellentmondás fel nem ébreszti és ki nem hívja.“ A kényszer és korlát — magyarázza egy más helyen — felizgatja, feltüzeli a szellemet, és ilyen szempontból a sajtókorlátozásokat egyenesen áldásosnak tartja, mert maximumra, ellenállásra, rókaravaszságra és kígyóokosságra készteti a tollat. Emlékezzünk csak Heinere, aki a francia sajtócenzura eltörlésekor így kiáltott fel: „Te jó Isten, hogy fogok én majd ezentúl írni?!“ A gyémánt-koncentráció mindig nyomás, nehezítés eredménye. Akadályok erősítik és szikráztatják! „A szellem emberének semmi sem árt annyira, mint az ellenállás hiánya“, testálta ránk búcsúját Stefan Zweig.

A szellemet az ellenállás, az ellentmondás, az ellenhatás mozgósítja és tartja ébren az emberségben. A séma, a kaptafa, az egyszeregy kikapcsolja; a kérődzés, a közhely elaltatja. A provokáció: a szellemerkölcs és az emberiség legpotenciá- lisabb aktivizálója, éltetője és fokozója. Heinrich Mann ismert genetikus mondata ma már az antifasizmus történelmi dokumentuma, indoka és igazolója: „A fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette, amikor erkölcsi ellenálló erejüket kiprovokálta belőlük.“

A helyzeti adottság súlyosbító körülmény, de ugyanakkor és ugyanezért mentő lehetőség is. A sematizáló katasztrófa-adottság az elháríthatás, a védekezés muszáját is jelenti: az ellenállást, a non possumust, az ár ellen való úszást, a helytállást, az állásfoglalástf és így a sematizmus antitoxinját aktivizáltatja: az ellenmérget, az ellenszert, a gerincet; a magatartást. A mechanikusan egyenlítő sematizmus öntudatra, eszmélésre, védekezésre, állásfoglalásra ösztönöz, provokál! Épp a sematizmus adottsága, könnyítése, opportunizmusa, csábítása az, ami gyanússá teszi és így kiválthatja a magatartásbeli nehezítést, az ellenállás keménységét: az antisematizmust. Nálunk és nekünk az irodalom — és ez az előnyünk és ösztönzőnk — mindenképpen létszükséglet, létbizonylat és létharc önállóság, magabiztosság, magatartás s öntudat kérdése. Csak ha két lábon és a saját lábunkon állunk, lehetünk többek önmagunknál. Először magunkban és magunknak kell jelenteni valamit: csak ha valakik vagyunk és leszünk a magunk erejéből, léphetünk ki a porondra, a nagyobb próbára, az összemérésre, az érdemesítésre, a nagyobb közösség kollektivitásába.

A szlovákiai magyarság helyzetét irodalma méri és rögzíti. Csalhatatlan műszer: minden leolvasható róla. Volt idő, amikor e műszer a nulla-ponton állott. Nem működött. Használaton kívül volt helyezve. Létünk, szavunk, nyelvünk tagadásba vétetett. Nem volt sem szólás- sem írásszabadságunk. Minden korszakra, változásra az első szó, az első ütem — és sokszor az első ütés — a jellemző és a döntő. Harmadvirágzásunkat egy ma már hihetetlennek tűnő, semmivel sem indokolható négyéves caesura, kényszerszünet előzte meg. Születési nyomokat — a kezdet jellegzetességeit — végleg eltüntetni nem lehet. Nagy fegyelem és akarat kell, hogy a káros, kóros múlt-jelenségek felszívódjanak. 1945-öt és a rákövetkező három évet mindkét fél — a cselekvő és a szenvedő — a maga módján élte meg, élte át és reagálta le. Ezt a caesurát,