Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

ezt a törvényen kívüliséget nem felejthetik el sem azok, akik okozták és gyakorolták, sem azok, akik elszenvedték. A sematizáló diktatórikus megoldás csábítón és kisértőn hat vissza, és mint valami búvópatak tör fel váratlanul még utólag is.

Gyurcsó István az áttelepítettek, a széttelepített magyarok 1945 utáni kálváriáját rögzítette egyik versében. A baj csak az volt, hogy ez nemcsak „Beneš és Masaryk Jankó“ intenciója és műve volt, de éppen úgy a másik koalíciós partneré, kinek ilyet — leninizmusából adódón —, soha nem lett volna szabad megengedni és gyakorolni. De akkor tájainkon a „sztálini korszak“ törvényei

— szocialista törvénytelenségei — érvényesültek. Mi voltunk első leírtjai, áldozatai. Nagy, messzi, távoli összefüggésekért egy kisebbség fizetett. A sztálini csizma a szlovákiai magyarság asztalára került, és hogy mit tud csinálni egy csizma, azt csak az érzi, aki a talpa alá kerül. A legfőbb kommunista tekintély

— a személyi kultusz megtestesítője — ezzel épp a burzsoá nacionalizmusnak elnevezett itteni szlovák sovinizmusnak adott menlevelet. És az bolond lett volna, ha nem él vele: soha ilyen alkalom a sommás elintézésre, a tabula rasa-ra! A potsdami egyezmény csak a németek kitelepítéséről tudott a sztálinizmus kezdeményezte magyar „bűnhödés“ ráadás volt, és így házi ügy lett, belügy: kinek mi köze hozzá ?

Nyomatékosan le kell szögezni: a spiritus rector messze volt, a távolból — rólunk, de nélkülünk — intéződöitt el egy éppen fasisztának nem mondható kisebbség sorsa, melyet — mint fentebb olvashattuk — a németek is ki akartak semmizni. És ez nálunk nem válhatott a kommunizmus előnyére. Ezen nem lehet és nem szabad csodálkozni. Régen, az első republikában azt írtuk és mondottuk: a kisebbségi kérdés a demokrácia próbája. És ez a polgári demokrácia — noha a magyar kisebbségi kérdés viszonylagosan itt oldódott meg a legtűrhetőbben

— a próbát nem állottá ki maradéktalanul. 1929-ben a polgári demokráciával szemben írtuk le ezt a mondatot: „A kisebbségvédelem elsősorban szociális munka; ami determinálja, az tisztára szociális helyzete; amiből világosan következik, hogy csak az általános szociális megoldás küszöböli ki ezt a részjelentkezést is.“ A Sarló 1931-es kongresszusán Július Fučík sem tudta és mondta másképp: „Tudniok kell, hogy az önök oldalán, a magyar munkások és parasztok oldalán ott állanak a cseh munkások és dolgozó parasztok is. önök ismerik a cseh csendőröket és végrehajtókat, az elnyomásnak emez eszközeit. Nos, szükséges, hogy megismerkedjenek azokkal is, akik szövetségesei Önöknek, akik tudják, hogy kötelességük Önökkel együtt küzdeni... Önök nem szabadok. Mi sem. S nem szónoki fogás, ha azt mondom, hogy az Önök felszabadulásának a napja jelenti számunkra is a szabadság napját.“ A szabadság napja aztán kissé másképp derült ránk! Tegnapi szószólónk — Fučík — sem élt már: a közös ellenség, a német fasizmus ölte meg. És mi, egyszerre csak e Fučík-gyilkos ellenség szövetségeseiként, bűntársaiként döbbentünk önmagunkra: bűnhődtünk soha el nem követett tettekért, sose tudott vétkekért. Vádlottak lettünk per, tárgyalás, meghallgatás, védelem és mukkanás nélkül. És amikor 1946-ban „A vádlott megszólal“-t, hiába kért kihallgatást, meghallgatást; segélykérő nyolcvangépoldalas levelemre, — melyet szlovák fordításban a vezető politikusokon kívül megkapott a cseh és szlovák értelmiség minden jelentős képviselője

— válasz, megértés, segítség nem érkezett. Még csak vitatkozó ellenvélemény sem! És az egészben ez volt a legborzasztóbb: ez az egyetemleges hallgatás és közöny, a totális visszhangtalanság, a teljes érdektelenség, a teljes érzéktelenség!

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az egész büntető akciónak volt egy pozitív oka és indítója: a Horthy—Prónay—Gömbös—Jaross fasizmusért, a Szálasi-patológia kriminalitásáért lakolni kellett, és az apropó, — az épp kéznél- levő — velünk és általunk adódott. A csizma sose kerül véletlenül az asztalra! De néha címet téveszt. így lettünk mi — a reakciós magyarság kiátkozott és legpotenciálisabb ellenlábasai a magyar antifasiszta homogenitás — az össz- magyarság bűnhordozói, bűnhödői. Mindig teherhordozók voltunk: vállalkozók és vállalók, minden emberséges újra és szociális harcra kaphatók: „újarcú magyarok“, hídépítők és közvetítők, Horthy-ellenesek és Fucík-szövetségesek: szocialista vox humana. Valami minta, kísérlet, amit sose voltnak tudtunk és