Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Antisematizmus

Korunkban földtekénken — és lassan már a világűrben — nincs lokalizálható- ság, az összefüggések egyek és oszthatatlanok. A nagy összefüggések épp a leszűkített kis közösségekben éreztetik hatásukat. A mikrokozmosz a makro- kozmosz vetülete: egy csepp vízben is benne van a tenger, és a tengerszemekről szóló legenda nemcsak szép, de tanulságos is: a hegyi tengerszemek távoli óceánok tájfunviharaira a maguk kis, felizgatott hullámveréseivel felelnek. Nincs mérhetetlen nagy és mérlegelésre alkalmatlannak látszó kicsi. Az ember nagysága — a gondolat — egyenlítő realitás: az ember, a kis eltaposható parány, világokban gondolkozik. A gondolat igaza nem ismer határt és korlátot. Veszélyessége épp azért minden reakció egyformán mozgósít, de rendőr, finánc, spicli itt tehetetlen. Herder rég megmondotta: „A gondolatokat fékezni, ezt a mesterművet méq semmiféle földi politika nem találta föl“. Az emberi mikrokozmosz makrokozmoszt fog be és ezért: megfoghatatlan, kinullázhatatlan. Költő a példája és igaza, csodája és valósága.

A költő adekvát mértékegysége mindig a mindenség, a hégeli „organikus totalitás“. Pontosabban: az ember a mindenségben, a kozmoszban. Amikor József Attila a mindenséggel méri magát, világot fog be: világgá nagyítja, sokszorozza, teremti önmagát. A költő a mikrokozmosz és a makrokozmosz összekötő, egyenlítő árama. A nagy és kis népek irodalmát nem a lakosság számaránya dönti el, de makrokozmosz-vonatkozása, világmondanivalója, világérték-viszonylata. Kis nép vagy közösség ugyanúgy része és részese lehet a világirodalomnak, mint a százmilliósok. A kis Norvégiának már majd száz éve van egy Ibsenje, a nagy Amerika viszont csak most tud egy O’Neillt és Arthur Millert felmutatni. A kis lah népcsoport egyetlen egy költőt hozott ki és ez az Óndra Lysohorsky nemcsak a berlini „Internationale Lyrik“-sorozatban jelent meg, de legújabban Párizsban Seghers-nél az „Autour du monde“- és Silvaire-nél a ,,Grande poetes étrangers“- sorozatban. Izland másfélszázezer lakost számlál, és mégis van egy irodalmi Nóbeldíjasa: Halidór Laxness. A magyar lírának a nagy népek költészetével való egyenrangúsága ma már egyre nyilvánvalóbbá válik.

Sematizmus sose adhat viiágirodalmat. Nagy népek irodalmában a sematizmus nem okoz nagyobb bajt és zavart, felszívódik, elemésztődik. De a dogmatizmus révén az ártó folyamat egy ideig itt eltarthat. A „sztálini korszak“ szovjet- irodalma — és főképp képzőművészete — ezt mindenképpen igazolja. Ahol az élet a dogmatizmus kényszerét jelenti, ott a sematizmus — az okozat — csak a kórokozó tüntével adja fel kényelmes hadállásait. A könnyítő kérődzés felelőtlensége fejbólintón igenli a dogmatizmus változatlanságát biztosító politikát, mely áttételében kriminális atrocitásoktól sem riad vissza. Gondoljunk Iszák Bábel halálára, vagy magyar emigráns-vonatkozásban Karikás Frigyes és Madzsar József tragédiájára! A sematizmus nem utolsó sorban: terroreredmény. A dogmatizmus: parancsuralom, és ezen belül a sematizmus: szolgakényelem.

A sematikus költő kísérletezést, kockázatot, kiállást kerülve, a legkisebb ellenállás irányában úszik. A nyomást kiegyenlítve, a minimumra redukálva, a költő

— mint ár-ellenúszó, nyomást felfogó, feldolgozó, pozitívummá akkumuláló ellenálló közét, — mint gyémánt-koncentráció megszűnik. A költő feladja önmagát, egyéniségét, lényét — lényegét — küldetését. Frázis lesz, tudatos opportunizmus, akaratlan vagy vállrándító cinkos.

Ricarda Huch, ez a hét év előtt meghalt nagyon okos német asszony, aki 1933-ban „a Pokol Birodalma“ elleni tiltakozásául lépett ki a Porosz Költészeti Akadémiából és emigrált Svájcba, az „elszemélytelenedés“ okát a szellemi ellenállás megszűntével magyarázza. Szerinte a gonosz az, aki és ami nem bír, nem akar, nem tűr ellenhatást. A zsarnokság és szolgaság, a félelem és kényelem itt egy síkra kerül: „A sátán az, aki nem tűr ellenhatást. Isten sátán nélkül, maga is sátán lesz.“ Súlyos mondat: reformátorok, Ady-istenesek, gályarabok és eretnekek szájába való! Ma ez a kijelentés a sematizmus legsajátosabb gyümölcsét, a frázist magyarázza: „mert minden belülről kifelé induló hatás, ellenhatást vált ki, ezért az, aki minden ellenhatást ki akar kerülni, nem nyilatkozhat meg többé igazában... Az ellenhatás nélküli megnyilatkozás lehetővé tételét