Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Dobos László: Gyalogolni jó

homlokkal lapozgatok jegyzeteimben és próbálok valami programot összeesz- kabálni. Moszkvában kaptam egy telefonszámot: Igor Ivanov, a cseh és szlovák irodalom orosz fordítója.

Tárcsázok. Ezúttal szerencsém van. Rövid óra múltán harmincév körüli szikár fiatalember vár a szálló társalgójában. A bemutatkozás és ismerkedés mindössze néhány percig tart: kritikus, műfordító és költő. Az első pillanatokban kissé csalódott. A felesége két nappal ezelőtt csehszlovák nyelvészekkel. ismerkedett meg a vonaton, azokat várták.

— Egyremegy — mondja, s közben illendően mosolyog. — Mire kíváncsi?

— Mindenre.

— Leningrád nagy város.

— Magára bízom. Szótlanul bólint. Ügy hiszem, a program ügyében ezzel megállapodtunk. Már a szálloda előtt állunk. Igor Ivanov gondolkodik, oldalról nézve, mintha fejben számolna. Én az eget vallatom szürke, borús, barátságtalan ég. Fúj a szél és ver az eső. Ha Kukorica Jancsi itt lehetne az alacsony felhőfodrokba kapaszkodva sietne a francia királylány segítségére.

Elindulunk városnézésre gyalog. Hat órán át szakadó esőben gyalog rójuk a várost. Kísérőm jóval kisebb tőlem, lábai apróbbak, mégis jobban bírja. Éppen hogy győzöm a loholást. Esküdni mernék, hogy irodalmi ténykedésén kívül, távgyalogló.

Az első állomás a palota tér. E hatalmas térséget uraló kolosszális épülettömb: a Téli palota. Háromemeletes gyönyörű barokk épület, oldalsó frontja a Névára néz, homlokzata a teret figyeli. „Ősztől tavaszig itt laktak a cárok“, mondja csendesen Igor Ivanov. Tudom, ismerem a palota történetét és múltját. Számtalanszor láthattam képen, filmen, televízióban. Mégis megható itt állni a leg- újabbkori történelem kezdetének színhelyén. Ilyen nagy házba akár az egész világ okossága is elférne: a zsarnokság, földi istenek lakhelye volt. A Téli Palotával átellenben a volt Vezérkar épülete zárja be a teret. Monumentális, klasszikus stílusú épület, közepén utcát vágtak és fölötte építették meg a Diadalívet. Itt, ez ív alatt özönlöttek rohamra 1917 októberében a munkások. A Palota tér közepén a világ legnagyobb emlékműve „Sándor diadalmi oszlopa“ karcolja az eget.

Remekbeszabott építészeti alkotások. Csodálni kell a művész kezét és értelmét, amely létrehozta ezt a palota-óriást. Csodálni lehet a tér méreteit, az épületek monumentalitását. Egyik pillanatban mindez lenyűgöz, a másikban messze taszít magától. Borzongat és félelmet kelt bennem. Kár, hogy azon döbbenten szemlélődő percek hangulatát nem rögzíthettem magnetofon szalagra. Mintha kegyetlen cárok rideg tekintete kémlelné a teret; nem mozdul-e valami?

Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy képzelgés: egy közeli ablakból idehallatszik a volgai hajóvontatók dala. A többi már látomás dolga. Egymásmellé hajol a cári fej és a szakállas muzsik arca. A hullámzó víztükör összerakja és széttöri ábrá- zatukat. Romantika? Naivitás? Lehet. Nem elég csodálni az architektúra remeklését: a szellem, amit e falak takartak (nekünk is kijutott belőle 1848-ban) csupán gyűlöletre érdemes.

Majd minden nagyváros magához láncolta a természet egy darabját: Párizs a Szajnát, London a Themzét, Prága a Vltavát, Budapest a Dunát, Leningrád a Né- vát őrzi. Igor Ivanovval most a Néva partján „maratonozunk“. Körbejárjuk az Admiralitás épületét, innen átvágunk a Dekabristák terére; csodálom a „Bronzlovast“, Nagy Péter emlékművét, s lenyűgöznek az Izsák Székesegyház méretei.

Időzünk a Mars-mezőn, a forradalom hősi halottainak sírjánál. Megállunk a Központi Lenin múzeum előtt, lefényképezem azt a világháborús páncélautót, amelyről Lenin szónokolt 1917. április 3-án.

Ezután a Gribojedov-csatorna mentén gyaloglunk tovább. A kazinyi-hídról megbámulom az ó-orosz stílusú hagymakupolás templomot. A templom helyén, mely a vérző Megváltó nevet viseli, gyilkolták meg 1881. március 1-én II. Sándor cárt.

Aztán következik a többi történelmet őrző emlék és épület, nevüket és számukat még felsorolni is sok. öt óra felé kérve könyörgök Igor Ivanovnak, hogy